A történet azzal kezdődik, hogy Mathiász János, a „szőlőbűvész” dédunokája, Mathiász Gábor felajánlotta az államnak az ismert családnevet marketing céljára. Úgy gondolta, hogy a hajdani szőlőnemesítő és a filoxéra elleni harc élharcosa nevével a magyar bornak új karriert lehetne varázsolni. A Mathiász név ugyanis jól cseng az egész világon, különösen a borászok és a borismerők körében.
„A múlt század fordulóján alkotó borász és szőlőnemesítő kecskeméti és Tokaj-hegyaljai birtokain megfordult többek között Arany János, Ady Endre, Munkácsy Mihály, I. Ferenc József császár Sissyvel, Horthy Miklós, de barátja volt Andrássy Gyula gróf, a Monarchia volt külügyminisztere, de az orosz cár is megkedvelte őt. A cár és Andrássy kérték fel Mathiászt szőlőbirtokaik gondozására. A kiváló szakember háromezer-hétszáz fajta szőlőt nemesített, és boraival, máig egyedülálló módon, százhetvenkét világversenyt nyert meg. Ültetvényeiből több mint négyszázezer hektárt gondoznak Kaliforniában, és a számottevő európai bortermelő vidékeken kívül jelentős nagyságú ültetvényei vannak Dél-Afrikában, a Krím-félszigeten, Izraelben, Japánban és Koreában. Mathiász életművének legjelentősebb részét azonban a szőlőt pusztító filoxéra elleni küzdelem tette ki, több szakértő úgy véli: ha nincs Mathiász, akkor ma nincs Tokaj-hegyalja” – írja a riportban Rajnai.
Szóval szegény Mathiász-unoka persze hiába kilincselt, bár megértően fogadták, ahogy kell, kedvesen lepasszolták őt. Pontosabban különböző egyéb ötletekkel küldték tovább, csak épp azt nem akarták, amit ő. Közben az unoka bormúzeumot és emlékhelyet szervezett Kecskeméten és Hegyalján, és tovább kereste a lehetőséget dédapja nevével ellátott borok előállítására. Amikor a hazai tervek megfenekleni látszottak, üzenet jött Szlovákiából, hogy a Tokaj-hegyalja másik oldalán szívesen látnák az ötletével. Mathiász Gábor az érdeklődés birtokában ismét a kormányhoz és az ellenzékhez fordult. A Fidesznél a polgári kormány egyik volt államtitkára fogadta, aki megkérte, hacsak lehet, ne adja a szlovákoknak a márkanevet. „Mathiász Gábor egyre optimistábban tekintett a jövőbe, hiszen a múlt évben már néhány befektető és borász mellett Szász I. Attila ügyvéd, a Szárhegy dűlő–Sárazsadány–Tokajhegyalja Kft. egyik tulajdonosa és „motorja” (Tokaji Borcsaták II., ÉS, 2005/10.) is tárgyalt vele, hogy a Kecskemét melletti, volt Helvéciai Állami Gazdaság szőlőterületeinek és feldolgozójának megvásárlását követően érdekli őket a Mathiász-projekt, hiszen a nagy borász és nemesítő életének jelentős részében ezen a vidéken tevékenykedett”.
Ám ebből se lett semmi. Néhány hete egy Mathiász-túrán elvetődött az unoka a szlovák oldalra, egy Szőlőske nevű községbe, ahol meglepve látta, hogy ott működik Mathias Manufaktúra néven egy milliárdos borászati vállalkozás. „A dédunoka azonnal a tulajdonosok felkutatásába fogott. Az egyik szlovákiai tulajdonoshoz, Dúč Istvánhoz hamar eljutott, aki azonban üzlettársához, Hegedűs Zoltánhoz irányította őt. Ahhoz a Hegedűshöz, aki a polgári kormány alatt a Tokaj Kereskedőház Rt. vezérigazgatója volt. A cég egyik jogi képviselője pedig Szász I. Attila. Mint ismeretes, abban az időben a kereskedőház négymilliárd forint állami támogatáshoz jutott, amelynek nagy részét szőlőfelvásárlásra fordították. Jelentős mennyiségű szőlőt adtak le ez idő tájt a sárazsadányi cég tagjai: Szász I. Attila, Duda Attila, Madarász László és Kékessy Dezső őstermelők (Lásd Tokaji borcsaták IV., ÉS, 2005/15.).”
(A történet további szálai az ÉS most megjelenő számában olvashatók!)
