„A választási harcok elmúltával a holtfáradt szociálliberális sajtó – mintegy félálomban – még mindig orbánozik és ibolyázik, de ez már csak reflexmozgás. A klerikális-nacionalista jobboldal többé nem főszereplője a magyarországi közéletnek, jövője bizonytalan” – mondja Tamás Gáspár Miklós az ÉS legfrissebb, pénteki számában. Egyúttal elismétli régi vesszőparipáját is, hogy valójában nincs is igazi baloldal a magyar honban, bár a hírek baloldali győzelemről szólnak. „Valamely baloldali, ráadásul ‘szociáldemokrata’ választási siker után a szakszervezetek ujjonganak, a burzsoázia aggódik. Ennek mintha a fordítottját észlelnénk 2006 májusában”. Tézise szerint ugyanis kétféle jobboldal található Magyarországon: az egyik a sovén, antimodernista, szociálisan és kulturálisan konzervatív, represszív, autoritárius és antiliberális, a másik a „nyugati” azaz liberális, individualista, világias, pluralista, tőkebarát, euromániás, modernista jobboldal. Politikailag számottevő baloldal tehát nincs.
Ezidáig mintha Moldovával lenne rokon a szemlélet: ő sem leli az igazi baloldalt, az MSZP-t semmiképp se látja annak. Tehát – mondja Tamás Gáspár Miklós – itt a nyugatias jobboldal legyőzte a keleties jobboldalt, amiből kitetszik, hogy áprilisban nem hagyományos országgyűlési választás volt, hanem népszavazás Orbán Viktor ellen. „A közvélemény leváltotta a premodern múlt stigmáival ékes, „keleties” jobboldalt, úgy döntött, hogy Magyarország része a mai nyugati világnak, bármilyen is ez a világ” – véli a közíró.
Csakhogy ez a győzelem nem jelenti, hogy most aztán nyugalom lesz és béke, hanem inkább most jön majd a feketeleves. „A baloldal (ejtsd: a nyugatos jobboldal) választási győzelmével egy időben azonnal támadásba lendült a nemzetközi tőke ideológiai képviselete, a neokonzervatív értelmiség, közgazdászok, szerkesztőségek, kutatócsoportok, majd egész nyíltan a tőkés érdekképviseletek közlik a nagyérdeművel, hogy elég volt: vége a mesevilágnak, gyün a zord valóság”. (Ugye emlékszünk már-még a választások másnapján közredobott kiáltványra, hogy is feledhetnénk?) És megkezdődik a vita a gazdaság és az állam felett, főleg ez utóbbi bevételeiről. Azt állítván, hogy e bevételeket vagy a tőke, vagy a munka terheinek növelésével lehet fokozni. „A tőke mai képviselői szerint a jelenleg megszokott profit konstans természeti határnak tekintendő, amelynek a vitatása merő tudatlanság, mintha a gravitációs gyorsulás tényét vitatnók – mondja TGM. – Erre azt a gyakorlati érvet hozzák föl, hogy amennyiben a (magyarországi) nemzetállam „hozzányúl” a profithoz, akkor a tőke elmenekül. Az eredmény: válság, munkanélküliség, összeomlás, könnyáradat. A tőkések profitjának jelentősebb megadóztatása veszélyeztetné „hazánk” (ejtsd: a hazai tőkésosztály) „versenyképességét”. Ami azt is jelenti minálunk, hogy tessék csak a munkabéreket mélyen tartani, mert az vonzza ide a befektetőket, beruházókat. Vagyis addig jőnek, amíg a szociális helyzetből fakadó extraprofitjuk megvan. Különben konfliktus keletkezik.
TGM tehát úgylátja, hogy a 2002 és 2006 között „regnáló szociálliberális kormánykoalíció el akarta kerülni az ebből származó szociális konfliktusokat – anélkül mégis, hogy a profitokhoz „hozzányúlt” volna. Ha pedig sem a tőkétől, sem a munkától nem vonnak el sokat, akkor az állam adott szintű bevételeit csakis hitelből lehet fedezni; ez történt. Vagyis eladósodtunk, de hogy aligha lehetett másképp cselekedni, azt a tőke képviselői megmutatták akkor, amikor az úgynevezett bankadót akarták bevezetni. Megmutatta, hogy „nem tűri az effélét”. „Kicsiny és gyönge országoknak, mint amilyen Magyarország is, a nemzetközi tőke ráadásul szigorúbb föltételeket szab, mint nagyobb és fejlettebb, jobb összeköttetésekkel rendelkező vetélytársaiknak” – véli Tamás Gáspár Miklós.
Nemzeti keretek között tehát az ellenállásnak csekélyek a lehetőségei. S evvel, mondja Tamás Gáspár Miklós, csak az erőnek engedünk, ez pedig a szabadság ellenkezője. A vízió, ami ebből a szerző szerint keletkezik, új társadalmi patológiákat sejtet: idegengyűlöletet és rasszizmust, s legvégül „a „szocializmus” és a „nacionalizmus” patologikus fúzióját, azaz a „fasizálódást”.
Azért talán mégsincs így egészen. Mondjuk mi reménykedve.
(A teljes cikk az ÉS pénteki számában olvasható.)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
