A választások és az eredmény kihirdetése után, míg a győztesek ünnepelnek, a veszteseknél elkezdődik a felelős(ök) keresése. Leggyakrabban az ellenzékbe kerülő párt elnöke vagy miniszterelnök-jelöltje jöhet itt szóba, hiszen ő dönt, még akkor is, ha tanácsadók és kampánystratégák egész serege veszi körül. Az Orbán Viktor vezette Fidesz 2006-ban másodszor vesztette el az országgyűlési választásokat. A pártelnök a kongresszuson majd felajánlja lemondását, a Fidesz kétségtelenül legnépszerűbb politikusa azonban korábban többször hangsúlyozta, hogy maradna a párt élén. Ilyen helyzetben mi lett a sorsa külföldön a vesztes pártok elnökeinek? A FigyelőNet körülnézett néhány országban.
Akik kétszer buktak
Ausztráliában, amikor másodszor is vesztett, lemondott az Ausztrál Munkáspárt addigi elnöke. Kim Christian Beazley 1996–2001 között töltötte be ezt a posztot, 1995–1996-ban pedig miniszterhelyettes volt. 1998-ban a szövetségi, 2001-ben pedig a parlamenti választásokon maradt alul a Munkáspárt, igaz, utóbbin mindössze négy parlamenti hellyel szerzett többet az ellenfél. Beazley akkor visszavonult, 2005 januárja óta azonban ismét ő vezeti a pártot, készülve a 2007-es választásokra. „Nem kétséges, hogy győzelemre vezetem a pártot” – mondta a politikus, hozzátéve, hogy a szavazók véleménye változékony.
Számos miniszteri posztot is betöltött Tajvanban Lien Chan, ő azonban elnökségre vágyott. A szigetország egyik leggazdagabb embere most az ellenzéki padsorokban ül a Kuomintang Párt elnökeként. 2000-ben mindössze a voksok 23 százalékát szerezte meg az elnökválasztáson, a 2004-es választáson azonban csak 0,2 százalék volt a hátránya. Emiatt megtámadta az eredményt és a győztes, Chen Shui-bian beiktatási ceremóniájára sem volt hajlandó elmenni. A hetvenéves politikus, úgy tűnik, feladta: bejelentette, hogy idén nyugdíjba megy.
A kenyai Demokratikus Párt elnöke, Mwai Kibaki háromszor is elindult az elnökválasztáson, míg végre győzött. A veterán politikus az egyetlen párt, a Kanu (Kenya Afriaki Nemzeti Unió) tagja volt, majd amikor lehetőség nyílt rá, 1991-ben, megalapította a Demokratikus Pártot, aminek azóta is elnöke. Az 1992-es első többpárti elnökválasztáson harmadik lett, 1997-ben pedig második, tizenöt jelölt közül. Akor felmerült, hogy visszavonul és csak farmjának és a golfnak fog élni, ám másként döntött. Az 1978 óta az országot vezető Daniel arap Moi 2002-ben már nem indult, a Kanu másik jelöltjét pedig le tudta győzni Mwai Kibaki.
Nagy-Britanniában és Németországban a második hibát már nem tűrik
Edward Heath 1965-ben lett a brit konzervatív párt elnöke, 1970 és 1974 között pedig miniszterelnöke volt a konzervatív kormánynak. Az utolsó évben azonban pártja két választást is elvesztett: az elsőt egy bányászsztrájk miatt februárban, amikor is bérvitába keveredett a bányászszakszervezettel. Heath idő előtti választást írt ki, amelyen a konzervatívok alulmaradtak a Munkáspárttal szemben. Már ekkor megrendült a párton belüli pozíciója, amikor azonban 1974 őszén másodszor is alulmaradtak a konzervatívok a választásokon, Margaret Thatcher ragadta magához a hatalmat.
Gerhard Schröder korábbi kancellár a tavalyi választási vereség után teljesen kivonulni készül a politikából, hét évi kormányzása után ugyanis nem a szociáldemokratáké (SPD) lett a legerősebb frakció. Schröder regnálása alatt ráadásul negyedével csökkent a párt támogatottsága.
Van, aki ragaszkodik a hatalomhoz
A hazaival egy időben zajló olasz választáson Silvio Berlusconi eddigi miniszterelnök csalással vádolta meg ellenfelét, Romano Prodit. Hiába, mert az olasz középbal unió győzelmét a legfelsőbb bíróság is elismerte, igaz, az eredmény mindössze 24 ezer szavazaton múlt. A két ciklus óta hatalmon lévő Berlusconi nem látszik belenyugodni a vereségbe, újraszámlálást követel. A választásokon induló jobboldali pártszövetség szétesni látszik, hiszen többen is elismerték Prodi győzelmét, a Forza Italia viszont kitart elnöke mellett, a lemondás gondolata fel sem merült. A sorozatos támadások valójában a kampány folytatását jelentik, hiszen hamarosan helyhatósági választás és népszavazás is lesz Olaszországban. Ugyanakkor májusban – közvetett módon – államfőt is választanak az olaszok, ahol akár az eddigi miniszterelnök is jelölt lehet. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az alkotmány értelmében az államfő nevezi ki a miniszterelnököt. A leköszönő Carlo Azeglio Ciampi pedig már bejelentette, hogy a feladatot utódjára bízná.
Romániában az Adrian Nastase vezette Szociáldemokrata Párt 2004-ig volt hatalmon. A közvélemény-kutatók ekkor is az ő és pártja győzelmét jósolták, végül azonban veszített. Ez nem szegte kedvét, így az államfőválasztáson is megmérette magát, ahol szintén alulmaradt. Ezt követően derültek ki korrupciós ügyei – egymillió dolláros örökség a pedagógus nagynénitől – de Nastasének ennek ellenére sem áll szándékában kivonulni a közéletből. A politikus szerint a leváltása csak bűnbakkeresés a párt folyamatos népszerűség-csökkenése miatt.
Van, aki rögtön félreáll
Nem mindenki ragaszkodik a hatalomhoz: Lionel Jospin, aki 2002-ig Franciaország miniszterelnöke és a Szocialista Párt elnöke volt, a köztársaságielnök-választásokon elszenvedett vereségét követően lemondott minden politikai funkciójáról. Igaz, azóta harcol a párt két része is egymással, olyannyira, hogy a 2005 májusában, az alkotmányról tartott népszavazáson a párt egyik fele a „nem”, a másik az „igen” mellett kampányolt.
Lengyelországban a tavaly szeptemberi választások előtt mondott le a Baloldali Demokratikus Szövetség (SLD) vezérkara: Jozef Oleksy volt kormányfő, négy helyettese, a főtitkár és a frakcióvezető. A négyéves kormányzás alatt ugyanis annyira csökkent a kormányzó párt népszerűsége, hogy már a parlamenti bejutás is kétségessé vált. Az új pártelnök, a 31 éves Wojciech Olejniczak végül bejuttatta a szociáldemokratákat a parlamentbe, igaz, a 11 százalékos eredmény csak ellenzéki szerepre volt elég.
