Német munka – vissza Európához?

Edmund Stoiber bajor miniszterelnök a “német különút” végét látja abban, hogy néhány nappal ezelőtt a Siemens két németországi gyárában a munkaadó és a szakszervezet megállapodott a 40 órás munkahét visszaállításában, ám a dolgozók továbbra is annyi bért kapnak, mintha 35 órát dolgoznának. “Nem bércsökkentésről van szó, hanem arról, hogy ugyanannyi pénzért

valamivel többet dolgozunk – nyilatkozta Stoiber a Bild am Sonntag című lapnak. – A 35 órás munkahét német különút, amelynek most vége van.”

A Siemens említett gyáraiban, Bocholtban és Kamp-Lintfortban mobiltelefonokat és drótnélküli vezetékes telefonokat állítanak elő, s a megállapodás előtt az volt a tét, hogy a magasnak mondott költségek miatt megszüntetnek-e, illetve áttelepítenek-e kétezer munkahelyet Magyarországra. Az IG Metall szakszervezet azt igyekszik nyomatékosítani, hogy a Siemens-megállapodások egyedi jellegűek, ám a Die Welt című lap arról tud, hogy már több mint 100 német vállalatnál tárgyalnak a 40 órás munkahét ellenételezés nélküli visszaállításáról. “Egész sor vállalat akad majd, ahol elgondolkodnak a 40 órás munkahéthez való visszatérésen” – közölte a Welt am Sonntaggal Hans Werner Busch, a Gesamtmetall munkaadói szövetség vezetője.

Gyengülő szakszervezetek – keményedő álláspontok

A Daimler Chrysler nem sokkal a Siemens eset előtt jelentette be ismételten, hogy 10 ezer dolgozó felesleges a vállalatnál. A szakszervezetekkel tárgyalóasztalhoz ülve már felmerült a munkaidő-bővítés lehetősége, de a felek szerint ez csak az egyik alternatíva. Mindamellett éppen ők voltak azok, akik februárban elsőként alkalmazták a fizetéscsökkentésnek ezt a különös formáját. A fejlesztési és tervezési osztályukon elsősorban irodai alkalmazottak kényszerültek tömegesen – akkor is 10 ezren – feladni 35 órás munkahetüket. A piaci pletykák szerint a Siemenshez hasonló megoldásokat fontolgat még a Philips, a MAN, a Bosch és a Deutsche Bahn egyaránt.

A német iparszövetség elnöke, Michael Rogowski a Focus hírmagazinnak úgy nyilatkozott, hogy a Siemens-eset a szakszervezeti álláspont

megkeményedését is előidézheti, “mert valószínűleg el akarják kerülni, hogy a (bocholti és kamp-lintforti) megállapodás modelljellegű legyen”. Azt azonban nyilvánosan elismerték az IG Metall vezetői is, hogy a foglalkoztatása biztonsága minden felett áll. A többi szakszervezet hasonló gondolatmenet alapján könnyen juthat arra a következtetésre, hogy a termelői bázisok olcsóbb országokba telepítését mindenáron megakadályozza.

A Der Spiegel jelentése szerint a szakszervezetek egyre inkább elvesztik a tagság támogatását. A hírmagazin a müncheni Polis Intézet egyik bizalmas, a Német Szakszervezeti Szövetség (DGB) megbízásából készült tanulmányára hivatkozik, amely szerint a szakszervezeti tagoknak csak a 41 százaléka tartja szervezetét “nélkülözhetetlennek”, két évvel ezelőtt még a megkérdezettek 51 százaléka vallotta ugyanezt.

Költs többet – dolgozz kevesebbet! Az érem másik oldalát villantotta fel Peter Bofinger, neves német makroközgazdász, aki úgy véli, hogy a versenyképesség helyett inkább az alulkereslet miatt kellene Európa egyik legnagyobb országának aggódnia. Szerinte ugyanis a munkaidő megemelése a többi tényező változatlansága mellett nem jelent mást, mint a németdolgozók keresetének csökkentését. A jövedelem relatív megkurtítása, amikor Németország éppen a kereslet növekedésére vár, súlyos következményekkel lenne az éppen csak bimbózó gazdasági kilábalásra, hiszen véleménye szerint ez a lépés csökkentené a vásárlói kedvet. Ez az érv csak akkor állná meg a helyét, ha a munkaidő növelésével együtt nem az órabért, hanem az összes bért tekintve kapnának kevesebbet a dolgozók, ha a munkaidő növelése miatt valójában kevesebb embert dolgoztatnának, vagy ha ugyanannyi munkásnak ugyanannyi bér mellett menne el hirtelen a kedve a vásárlástól. Persze ezeket az eshetőségeket nem lehet kizárni, de mégis túl sok a gondolatmentben a „ha”, ezért nem biztos, hogy a munkaidő növelése számottevően visszafogná a keresletet. Bofinger szerint azonban szélsőséges esetben Japánéhoz hasonló deflációs spirál is kialakulhat, ahol a bérek és az árak együttes csökkenését semmilyen eszközzel nem lehet megakadályozni.

Kivételezett helyzetben

Bár a Siemens mostani megállapodása a szakszervezetekkel egyedinek tekinthető, a vita, amelyet kavart, már hosszú évek óta foglalkoztatja a német társadalmat. Az ifo kutatóintézet jelentése szerint Németország legnagyobb gondja a magas bérköltségekben rejlik. A számok is alátámasztják a probléma súlyosságát, hiszen az ipari dolgozók körében az elmúlt 20 évben az egy munkaórára jutó reálbérköltségek csaknem 40 százalékkal emelkedtek. A versenytársakénál jóval meghatározóbb növekedés a kutatóintézet szerint a német vállalatok egyértelmű versenyképesség-romlását hozta. A túlzott gyarapodás eredménye pedig az lett, hogy a német ipari dolgozók órabére ma már a legmagasabbak az egész világon, így akár a kelet-közép-európai béreknek a sokszorosára rúgnak.

A gazdasági hüvelykujjszabályok alapján a béreknek csak annyival szabadna meghaladniuk a többi ország színvonalát, „amennyivel a németek jobban dolgoznak másoknál.” A versenyképesség újbóli megteremtése persze nem tenné szükségessé egyből a lengyel bérszínvonal átvételét. Ugyanakkor a német közgazdászok is örülnélek, ha vissza lehetne forgatni az idő kerekét, és például a hollandok 23 százalékos húszévnyi reálbér-emelkedését követnék. A termelékenységükkel párhuzamosan növekvő bérköltségekkel ugyanis nekik sikerült a gazdasági visszaesés során is fenntartani magas foglalkoztatottságukat. Az ifo meggyőződése szerint Németországnak nagyjából 12 százalékkal alacsonyabb bérköltség volna reális.

Az olaszok szintjére nőni fel

Ezt a csökkentést akkor lehetne elérni, ha a munkaadók hozzájárulását a dolgozók nyugdíjához és biztosításaihoz el lehetne törölni, vagy a dolgozók teljes egészében átvállalnák ezeket a költségeket. További alternatíva lenne, hogy a bérek növekedését 11 éven keresztül a termelékenység rátája alatt tartanák 1 százalékkal. De ezek a megoldások elképzelhetetlenek. Így nem marad más eshetőség, mint a munkaidő növelése a költségek, azaz a bérek szinten tartása mellett. A munkaidő 11 százalékos meghosszabbítása nagyjából 4 plusz órának felel meg, amit a jelenlegi munkaórákhoz hozzáadva a munkavállalóknak 38-42 órás munkahetet jelentene.

Igaz, senki nem szereti, ha naponta egy órát elvesznek a szabadidejéből, bár a német dolgozóknak ez utóbbiból európai társaikénál is jóval bőkezűbben adatott. Munkaóráik száma a harmadik legkisebb az OECD listáján. 11 százalékos többletmunkával is legfeljebb a középmezőny felső részébe csúsznának vissza, és még mindig jobb helyzetben lennének például Finnországnál, Nagy-Britanniánál, az íreknél vagy a spanyoloknál. Egyszerűen csak az olasz nívót kellene elérniük, ami nem is tűnik már annyira fájdalmasnak. A kutatók nyilvános ironizálása szerint ennyi munka még „dolce vita kompatibilis.”