A nyugati országok Kínára egyre inkább partnerként tekintenek, nem fenyegetésként. Kína fejlődése lenyűgöző, amióta 1978-ban először nyitotta meg határait a nemzetközi beruházások előtt – írja az
Economist Kínáról szóló mellékletében. Az elmúlt 25 évben a reál-GDP évente átlagosan 9 százalékkal növekedett, messze lehagyva Nyugat-Európát, Japánt és az Egyesült Államokat.
A távol-keleti ország külkereskedelme az 1978-as gazdasági reformot követően évente 15 százalékkal bővült, jelentősen növelve az ország nyitottságát. Kína külkereskedelmi többlete az Egyesült Államokkal szemben ma már Japánt többletének a kétszeresét éri el, és minden héten egymilliárd dollár értékű működő tőke áramlik az országba. Mindezek eredményeként a Kína a világ hatodik országává vált a bruttó nemzeti termék tekintetében, évente 1,4 trillió dollárt hoz létre.
Megszületett a magántulajdon
A változást feltűnően jelzi a tulajdonjogok folyamatos átalakulása. A kínai alkotmány 1982-es módosítása – amelyik lényegében legitimizálta a magángazdaságot az állami gazdaság mellett – felpörgette a kisvállalkozói tevékenykedést. 1988-ban azután egy módosítás nemcsak megtűrte a magángazdaságot, hanem a „szocialista piacgazdaság” részeként hangsúlyosan fontosnak ítélte. 2004 márciusára sikerült eljutni oda, hogy egy újabb alkotmánymódosítás – a nyugati tulajdonjogi elveknek megfelelően – sérthetetlennek minősítette a magántulajdont, ugyanakkor az állami tulajdon továbbra is előnyben maradt.
A gazdasági teljesítménynek belpolitikai vonzata is jelentős, hiszen az országban politikai stabilitást eredményezett. A szocialista politikai rezsimek sorozatos eltűnése ellenére a Kínai Kommunista Párt tartja bástyáit. A kormányzat persze tisztában van azzal, hogy politikai elfogadottsága főként a gyors gazdasági növekedésből táplálkozik, ezért hajlandó a szocialista rendszerből engedményeket tenni a további teljesítmény érdekében.
A törvényi lehetőségek ellenére a kínai kapitalizmus nem áll szilárd alapokon sem a jogrendszer, sem a tulajdonjogok, sem a szabad piac tekintetében. A Kínába tevékenykedő multinacionális társaságok gyakran szembesültek azzal, hogy beruházásuk nem termelte meg a kellő hozamot, sőt egyáltalán nem hozott profitot. Részben saját hibájukból ugyanis túlbecsülték a távol-keleti ország piacát, és alábecsülték a versenyt.
Az üzleti klíma sem feltétlenül kedvez a jövevényeknek, hiszen Kínában komolyan él a korrupció. A kínai állami cégek is csak hozzájárulnak a fenntartásához, hiszen sokkal jobban érdekeltek a támogatások és a foglalkoztatottság fenntartásában, mint a profittermelésben. A kisebb vállalkozókból álló magánszektor ugyan rendkívüli növekedést mutat, mégis túlzottan kicsi ahhoz, hogy az állami szektort ellensúlyozni tudná.
Zhejiang: a vállalkozók paradicsoma
Míg Kína északkeleti részét az állami vállalatok uralják, a magántulajdon fellegvára a Shanghai alatt elterülő Zhejiang tartomány. Zheijang gazdasági jellege kivételes Kínán belül, a kommunisták ugyanis korábban úgy határoztak, hogy nem telepítenek nagy állami projekteket Taiwan szigetéhez közel, egy potenciális háborús zónába. Kína többi részén a magánszféra csak az állami vállalatok hagyta réseken tud kifejlődni még az olyan újabb gazdasági területeken is, mint a szolgáltató ipar – írja az Economist a melléklet másik cikkében.
Mekkora a magánszektor?
Egymástól gyökeresen eltérő számítások láttak napvilágot arról, hogy mekkorára tehető Kínában a magánszektor valódi mérete. Az összeírást nehezíti, hogy néhány állami cég vezetése a magángazdaság törvényei alapján irányítja vállalatát, miközben a statisztikákban magáncégeknek titulált vállalkozások sokaságát a dolgozói tulajdonlás ellenére a helyi kormányzati szervek igazgatják. Egy pekingi kutatóintézet számításai szerint a szövetkezetekkel és a külföldi befektetőkkel rendelkező vállalatokat is figyelembe véve a magánszektor a GDP 60 százalékához járul hozzá. A Világbank 2003 januári felmérése ugyanakkor csupán a GDP egyharmadára teszi ezt az arányt. Bár megállapítja, hogy a szektor teljesítménye rendkívül dinamikusan, 20 százalékkal, tehát a nemzetgazdasági átlag duplájával bővült.
A társaságok aprók, mégis kézzelfogható vagyont termelnek. Zhejiang lakosainak egy főre jutó éves jövedelme 12 700 jüan (valamivel 1500 dollár fölött) volt 2002-ben. Kína 31 tartománya közül Peking és Sanghaj mögött ez a harmadik legmagasabb egy főre eső jövedelemmel rendelkező tartomány. Zhejiang sikere egyetlen egyszerű tényből táplálkozik: 240 ezer vállalkozása közül 91 százalék magántulajdonban van, és évente 700 milliárd jüan bevételt termel. Bár az állami bankoktól nehézkesen tudnak forrást szerezni, ezek a vállalkozások sikeresen pótolják a hiányt helyi magánszemélyektől kapott kölcsönökkel.
Minőség és specializálódás – még hiányzik
A forrásszerzés nehézségein túl további problémákkal is küzdenek a Kínai magánvállalkozások. Termékszerkezetük inkább széles, sok terméket ölel fel, míg a specializálódás kevésbé jellemző, nem az alaptermékre koncentrálnak. A Japán vállalatoknak 40 év is kellett ahhoz, hogy kifinomult termékeket és jól működő minőségellenőrzést alakítsanak ki biztosítva a hosszú távú prosperitást.
A Kínai menedzserkultúrában nem szánnak öt vagy tíz évet arra, hogy kisebb és gyorsabb alkatrészt hozzanak létre – vélik a távol-keleti szakértők. A rövid távú gondolkodás pedig megakadályozza, hogy sikeres Kínai termékmárkák fejlődjenek ki. A vállalkozásokat emellett jellemzően családi alapon működtetik, ami bár nagyobb rugalmasságot tesz lehetővé, de nem engedi a vállalkozásokat egy bizonyos méret fölé növekedni. Éppen ezért kevés akad közülük, amely képes lenne felvenni a versenyt a multinacionális vállalatokkal a nemzetközi porondon.
