A politikusok törekvéseivel ellentétben a gazdaságról nem lehet a fekete-fehér kijelentések nyelvén beszélni. Amíg az egyik oldal azt próbálja bizonyítani, hogy a válságért a patkó túloldalán ülők a kizárólagos felelősök, addig a másik oldal a válság tényét sem hajlandó elfogadni. Mint minden hasonló esetben, az igazság valahol félúton van.
Hogy állnak a többiek?
Nem kell szégyenkeznünk, ha összehasonlítjuk a magyar GDP-növekedést a visegrádi országokéval, hiszen mind Lengyelországot, mind Csehországot néhány tizeddel megelőztük, Szlovákia pedig a kései ébredő, így ott most figyelhető meg a beáramló külföldi működőtőke jótékony hatása. Csehország gazdasági növekedésének üteme azonban 2002-ben várhatóan elérte mélypontját, a negyedik negyedéves 1,5 százalék után immár 2,1 százalék, és a lengyelek is 2,2 százalékos szintre tornázták fel növekedésüket a 2001-es 0,2 százalékról.
A gazdaság legfontosabb mutatói az elmúlt időszakban folyamatosan romlottak. Jogosan kondult meg a vészharang, mert jelenleg ugyan még nem beszélhetünk gazdasági válságról, de a válság mindig szimpla bajokkal kezdődik.
A gazdasági növekedés 2,4 százalékra csökkent és ez a leglassabb növekedési ütem 1997 óta. A költségvetési hiány idén a törvényi előirányzat 4,5 százalékos adatával szemben meghaladhatja az 5,5 százalékot a GDP-hez képest. A külkereskedelmi mérleg hiánya elérheti a GDP 7 százalékát, az inflációs trend megtört, és a májusi 3,6 százalékos adat után jövőre akár a 7 százalékot is meghaladhatja. Az idegenforgalom, az export és a beruházások is csökkentek. Mindemögött külső és belső okok is megtalálhatók, ezért nem helytálló a magyar gazdaság minden búját-bánatát a külföldi pangásra fogni, de ugyanígy helytelen csak a hazai felelősöket keresni.
A valóságot leginkább a regionális összehasonlítás mutathatja meg, hiszen nehezen képzelhető el, hogy externális hatások csak hazánkat érjék. Az elsődleges trend minden közvetlen regionális riválisunknál azonos, tehát az ezredfordulót közvetlenül megelőzően érte el a csúcsát a gazdasági expanzió, azt követően az elmúlt évben elérték mélypontjukat, majd egy fordulatot követően ismét enyhe növekedés figyelhető meg a konjunktúrában. Ezzel szemben hazánkban a gazdasági növekedés a vártnál is lassabb, dinamikája tovább csökkent.
Hiteltelen amerikai bírálatok?
Mint ahogy arra a Bank of America minapi elemzése is rámutat, a forint volt a legkockázatosabb valuta a régióban. Ez ugyan múltbeli adatokon alapuló következtetés, de a beruházók is ilyen alapon hozzák befektetési döntéseiket. De mennyire érdemes elfogadni ezen elemzők értékelését? A Bank of America korábban bezárta régiónkkal foglalkozó elemzői irodáját, most más fejlődő piaci elemzők készítik ezeket a tanulmányokat, akik kevesebb figyelmet tudnak régiónkra fordítani.
Nálunk miért nem következett be a fordulat? Itt érhetők tetten a belső hatások: a forint árfolyamának szintje és volatilitása, a gazdaságpolitikai bizalmi válság, az életszínvonal emelésének túlzott erőltetése. A magyar gazdasági növekedés ugyanis elsősorban exportfüggő és kisebb részben alapul a hazai fogyasztás dinamikáján. Ha ez fordítva lenne, mint például az Egyesült Államokban, akkor talán nem is lenne baj, mert költekezésből jelesre vizsgázott a magyar nép. Az export terén mutatkozó problémák oka egyrészt az európai gazdaság betegeskedése, másrészt viszont a forint erősödése és a multik költözése.
A forint árfolyama volt talán a gazdaságpolitika egyik legvitatottabb eleme az elmúlt évben. A piac letesztelte a sáv szélét, majd a sáveltolást követően már 15 százalékot gyengült a januári árfolyamhoz képest. Mindeközben olyan gazdaságpolitikai döntések és nyilatkozatok születtek, amelyek porig rombolták a gazdaságpolitikába vetett bizalmat, ez pedig közvetlenül kihat a beruházási döntésekre.
Sokan tehát a forint erősödését hibáztatják a magyar gazdaság versenyképességének elvesztéséért. Egy felmérés szerint már csak a nyolcadikak vagyunk a tíz elsőkörös állam közül. Az erős árfolyamra azonban nem lett volna szükség, ha nincs ilyen elképesztő mértékű disszonancia a fiskális politikát irányító Pénzügyminisztérium és a monetáris politika révén az árfolyamot meghatározó jegybank között. A politika minden szintjén fellelhető ellenségeskedésnek immár kézzelfogható kára van.
Lemaradtunk
A jegybank ugyanis az infláció csökkentéséért felelős. Az árstabilitás legnagyobb ellenségévé a felpörgetett belső fogyasztás vált. A jegybank az erős forinttal igyekezett csökkenteni az importárakat, és ahogy egyre erősebb nyomás volt a gazdaságon, úgy volt szükség erősebb árfolyamra. A nyomást viszont a kormány jóléti intézkedései miatt megnövekedett reálkeresetek és belső fogyasztás generálta. Mivel a jóléti intézkedésekre a költségvetésben nem volt meg a fedezet, hitelből fedezték őket, tehát magasabb kamatokra volt szükség ahhoz, hogy a megnövekedett bizalmatlansági környezetben a külföldiek hajlandóak legyenek finanszírozni az államot.
Az ördögi kör bezárult. A jegybank ragaszkodott inflációellenes politikájához, a kormány halogatta a gyeplő visszafogását. Ez olyan helyzetbe sodorta az országot, hogy a romló versenyképességünk következtében nem az első sorból várhatjuk a világgazdaság rakétáinak begyújtását.
