Egyszerre teher és súlyos kockázatok forrása az önálló valuta egy kis és nyitott nemzetgazdaság számára. A forint ma már teljesen konvertibilis, vagyis a rövid lejáratú – spekulatív és nem spekulatív – tőkék korlátlanul és hatalmas összegekben áramolhatnak ki és be az országból. Ilyen körülmények között nem létezik olyan árfolyamrendszer, amely garanciát nyújthatna a spekulatív támadásokkal (illetve az árfolyam számottevő változékonyságával) szemben. Bár a Magyarországon tavaly kialakult rossz gazdaságpolitikai keverék kifejezetten bátoríthatta a valutaspekulációt, egyáltalán nem biztos, hogy létezik a költségvetési és a monetáris politikának olyan optimális kombinációja, amellyel megelőzhető a valuta fel-, illetve leértékelődésére játszó, destabilizáló spekuláció.
Szélsőséges megoldások
A szélső megoldások a spekulatív támadásokkal szemben biztonságot nyújtanak ugyan, de komoly hátulütőik is vannak. Ha például az EU-csatlakozás előtt vezetnénk be itthon az eurót, akkor valószínűleg nem vennék fel Magyarországot az Európai Unióba, felvételünk után viszont e lehetőség megszűnik – csak a konvergencia kritériumok teljesítésével válhat Magyarország az eurózóna részévé. (Korábban azt gondolták, hogy valutatanács bevezetésével is megelőzhető a valuta elleni támadás, Argentína példája azonban világossá tette, hogy ez nem így van.) A szabad lebegtetést illetően Willem Buitert, az EBRD vezető közgazdászát érdemes idézni: „Szemben a valutatanács rendszerével, egy lebegő árfolyamrendszer nem dőlhet össze. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a makrogazdasági stabilitáshoz is hozzájárulna. Korlátozásmentes tőkeáramlás esetén a lebegő árfolyam nem pufferként működik – amely tompítja a külső vagy belső eredetű sokkok reálgazdasági hatásait -, hanem éppen ellenkezőleg: sokkoknak, instabilitásnak, a valuta tartós túl-, illetve alulértékeltségének és túlzott árfolyam-ingadozásoknak a forrása”.
Amikor amellett érvelek, hogy mielőbb cseréljük fel a forintot az euróval, nem elsősorban az euró bevezetésének hasznaira hivatkozom, hanem arra: a mai világban – közelebbről a mai Európában, amelyben már létezik a közös európai valuta – felesleges és kockázatos a nemzeti valuta megőrzése. Felesleges, mert a monetáris autonómia megőrzése nem kínál érdemi, tartós előnyöket a nemzetgazdaság számára, de kockázatos is, mert nem létezik olyan árfolyamrendszer, amely megóvhatná a nemzeti valutát a támadásokkal, a destabilizáló spekulációval, illetve az árfolyam káros kilengéseivel szemben. A józan, összehangolt makrogazdasági politika csökkentheti, de nem szüntetheti meg a támadások veszélyét.
A teljesen szabaddá vált tőkeáramlások körülményei között egy kis nyitott gazdaság számára még optimális gazdaságpolitika mellett sem létezik optimális árfolyamrendszer. A lehetséges megoldások sokfélék: a teljesen szabadon lebegő árfolyamtól az euró egyoldalú bevezetéséig terjednek. E két szélső megoldás között számos átmeneti rendszer lehetséges (irányított lebegtetés, szűk, illetve széles sávos rögzített árfolyam, valutatanács és hasonlók), de a köztes rendszerek mindegyike támadható, illetve sebezhető.
Egyensúlyi infláció
Az eurózónához való viszonylag gyors csatlakozás mellett szóló másik fontos megfontolás, hogy Magyarországnak semmiféle tartós haszna nem származna abból, ha – az önálló monetáris politika megtartása révén – huzamosan lehetősége lenne arra, hogy az „egyensúlyi inflációnál” (vagyis a pragmatikusan értelmezett árstabilitásnál) magasabb áremelkedési ütemmel éljen együtt. Az egyensúlyi infláció (amely „természetes” inflációnak is nevezhető) azt az áremelkedési ütemet jelenti, amely változatlan árfolyam mellett nem veszélyezteti a gazdaság nemzetközi versenyképességét, illetve a makrogazdasági stabilitást.
Leegyszerűsítve arról van szó, hogy miközben – hosszabb távon – reálgazdasági fejlettségi szintünk Európa nyugati feléhez közeledik, nominálisan (ár-, illetve bérszínvonalunkat tekintve) is lassan konvergálunk Nyugat-Európához. Ez igen hosszú, de természetes folyamat. Amíg fejlettségi szintünk nem éri el a nyugat-európai átlagot, addig a hazai infláció némileg meghaladja az EU (illetve az eurózóna, vagyis az EMU) átlagát. Ameddig e többlet-áremelkedés összhangban van a magyar gazdaság többlet-teljesítményével, nincs ok az áremelkedés üteme miatti aggodalomra.
Az egyensúlyi infláció ütemét tehát a külföldi (importált) áremelkedésnek és a gazdasági felzárkózás (ebből eredő szerkezeti változások) által indokolt inflációnak az összege határozza meg – ez nálunk 3-4 százalék körül alakulhat. Ennél gyorsabb infláció vagy – a továbbiakban mindenképpen kerülendő – túlzott költségvetési expanziónak lehet a következménye, vagy pedig az inflációs tehetetlenségnek, vagyis annak, hogy a gazdaság szereplői megszokták a magas inflációt, ezért arra számítanak, hogy az infláció továbbra is magas marad. Csakhogy ideje felismerni: sem az inflációs tehetetlenség fennmaradásából, sem pedig abból nem származik senkinek semmiféle tartós előnye, hogy a költségvetés nominális kiadásainak expanziója rendszeresen ellensúlyozható a kiadások reálértékét erodáló pótlólagos inflációval.
Kiegészítések
Mindehhez azonban három kiegészítést kell fűzni. Először is látni kell, hogy jóllehet, az egyensúlyinál magasabb inflációból a társadalomnak nem származik haszna, az áremelkedés ütemének az egyensúlyi szintre történő mérséklése – vagyis az inflációs tehetetlenség megszüntetése – jelentős költségekkel járhat. Az, hogy ennek ténylegesen mekkora költségei vannak, döntő módon függ a dezinfláció módjától. Ha az infláció csökkentésének feladata csak a monetáris politikára hárul (ráadásul – amint Magyarországon 2001-2002-ben történt – a költségvetési és jövedelempolitika kifejezetten az infláció mérséklődése ellen hat), akkor eredménytelen vagy rendkívül költséges lehet a monetáris politika önálló igyekezete az egyensúlyi infláció elérésére.
Emellett egy kis, nyitott gazdaság esetében még kooperatív fiskális és jövedelempolitika mellett is számolni kell azzal, hogy káros hatású, ha a monetáris politika elsősorban a valuta nominális felértékelődésével (annak előmozdításával) igyekszik az általános árszínvonal emelkedését lassítani. Annak a monetáris politikának, amely az általános árszínvonal emelkedésének lassulását (a kamatok közvetítésével) a valutaárfolyam erősítésével kívánja elérni, az a lényeges belső problémája, hogy nem szektorsemleges. A dezinfláció terhét ugyanis egyértelműen a külkereskedelembe kerülő – exportált, illetve az importtal versenyző termékeket előállító – szektorokra hárítja, miközben nincs közvetlen hatása a külkereskedelembe nem kerülő tevékenységek áralakulására.
Ezáltal – kinyilvánított szándéka ellenére – az általános árszínvonal emelkedésének korlátozását úgy éri el, hogy módosítja a belföldi árarányokat, és jövedelemátcsoportosítást hajt végre az egyes szektorok között. Ez viszont befolyásolja a kibocsátás és a felhasználás terjedelmét és szerkezetét, az erőforrások szektorok közötti elosztását – így a hosszabb távú növekedést -, valamint a folyó fizetési mérleget is.
A közelmúlt dezinflációs igyekezetének tanulságait mindenképpen le kell szűrni, de hiba lenne azt a következtetést levonni, hogy Magyarországon nem érdemes (nem lehetséges) az inflációt az egyensúlyi szintre csökkenteni, mert ez kezelhetetlen költségekkel járna. A költségek ugyanis társadalmi kooperáció és koordináció esetén jelentősen mérsékelhetők.
Veszélyelhárító hatás
Az euró „gyors”, 2007-2008 körüli bevezetése mellett szóló legfontosabb érvet már megfogalmaztam: egy kis nyitott gazdaság folytonos veszélyeknek van kitéve, ameddig önálló – ezáltal támadható – valutával rendelkezik. Emellett számos pozitív megfontolás is alátámasztja az euróövezethez való mielőbbi csatlakozást, megismétlem azonban: nem az a valódi kérdés, hogy az euró hazai bevezetése mennyiféle, illetve mekkora valóságos és vélt haszonnal jár, hanem az, hogy milyen természetű veszélyektől kímélheti meg a hazai gazdaságot.
Az euró mihamarabbi hazai bevezetését illető legfontosabb kérdés tehát semmiben sem különbözik attól, amelyet az EU-hoz való mielőbbi csatlakozás vetett fel. Nehéz pontosan meghatározni, hogy milyen időtávon és mekkora nettó előnyeink származnak a csatlakozásból, de meglehetős biztonsággal körvonalazható, milyen veszélyektől és kockázatoktól szabadíthatja meg az országot az EU-csatlakozás. Hasonló megfontolások lehetnek perdöntőek az euró viszonylag gyors hazai bevezetésével kapcsolatban.
Arról sem szabad megfeledkezni, hogy az árszerkezetben – főként egyes hatósági árak támogatottsága miatt – olyan feszültségek vannak, amelyeket idővel fel kell számolni. A mértékekről, csakúgy, mint a támogatás csökkentésének, illetve felszámolásának időigényéről megoszlanak a vélemények, de mindenki számára világos, hogy abban az időszakban, amelyben e feszültségek felszámolásra kerülnek, a tényleges infláció e tényező hatására is magasabb lehet az egyensúlyinál – ezt pedig nemcsak a monetáris politikának, hanem az általános gazdaságpolitikának is figyelembe kell vennie.
Ekképpen tehát választani kell: a gazdaságpolitika vagy viszonylag gyorsan felszámolja az említett árfeszültségeket (és ezzel is könnyíti a szükséges költségvetési alkalmazkodást), vagy a hatósági árak rendezését sokkal későbbre (az eurózónához való csatlakozás utáni időszakra) tolja át, vállalva azt, hogy emiatt egyéb – esetleg a gazdaság további fejlődését szolgáló – kiadásait kell megkurtítania. Egyet azonban nyilvánvalóan nem tehet: azt, hogy abban az időszakban próbálja felszámolni a kérdéses árfeszültségeket, amelyben az EMU-hoz való csatlakozás inflációra vonatkozó feltételeinek eleget kell tennünk. Ez közvetlenül átvezet a harmadik kérdéshez.
Végül, az eurózónához való kapcsolódás feltételeinek teljesítése szükségessé teheti, hogy az infláció a csatlakozási kritériumok teljesítése szempontjából megfigyelt 12 hónapban átmenetileg az egyensúlyi infláció alá bukjon. Ez a probléma elméletben (és némely csatlakozott országok gyakorlata szerint is) megoldható a belföldi valuta nem egyensúlyi felértékelődésével is, ennek azonban az a kockázata, hogy a belföldi valuta végül túlértékelt árfolyamon kapcsolódhat az euróhoz. Éppen ezért, nagyon alaposan meg kell fontolni egy alternatív stratégiát, amely konszenzust igyekszik létrehozni a tekintetben, hogy a vizsgált 12 hónapban közös nemzeti érdek az ár- és béremelési törekvések tekintetében tanúsított önmérséklet. Ez persze csak akkor lehetséges, ha a kívánatos/szükséges áremelkedésnél sokkal szélesebb társadalmi és gazdasági kérdések körül is sikerül közmegegyezésre jutni.
