Belföld

Parkolópályán – recenzió

admin

2003. 04. 10. 15:07

Lehet-e 55 éves korban új szakmát kezdeni? E botor kérdésre a válasz: igen. Csak az kétséges, sikerül-e eredményesen, színvonalasan folytatni az új tevékenységet.

Ezeknek a nem túl eredeti gondolatoknak a felvetésére Vásárhelyi Miklós A bilincsbe vert beszéd című sajtótörténeti tanulmányainak olvasása késztette e sorok íróját. Mindenekelőtt szólnunk kell a tisztes kort, 84 esztendőt megélt szerzőről, aki a hazai történelem felettébb zűrzavaros időszakának nem csupán passzív szemtanúja, hanem tevékeny szereplője volt.

Életútja sem volt szokványos: a háború alatt részt vett a fegyveres ellenállásban, majd a Szabadság és a Szabad Nép munkatársa, később – ha rövid ideig is – a nagyhatalmú Tájékoztatási Hivatal egyik főnöke volt. Ám jött a kiábrándulás. Aktív résztvevője, szervezője volt az 1956-os forradalomnak, s nem maradt el a megtorlás: a Nagy Imre-per nyolcadrendű vádlottjaként öt év börtön. A szabadulás után következtek a parkolópályán eltöltött nehéz évek, mígnem a demokratikus ellenzék egyik vezetőjeként érkezett el a rendszerváltáshoz. Majd jelentős politikai szerepeket is vállalt, s nevéhez fűződik a Soros Alapítvány megalakítása és irányítása.


Hiteles kép 

A fogyatékosan ismertetett életút után térjünk tárgyunkra, a tanulmánykötetre, amelynek igényes bevezetőjében Murányi Gábor írja: Vásárhelyinek, “a kisujja hegyéig vérbeli politikusnak nincs tudományos előélete”, noha dolgozott szerkesztőségekben, újságcikkek tömegét írta, ám sajtótörténettel valójában a parkolópályán mintegy tíz éven keresztül tudott foglalkozni. Így annál inkább elismerendő rangos teljesítménye, az itt közreadott hat tanulmány, amelyek – egy kivétellel – a két háború közötti korszak néhány fontos újságjáról, valamint hírlapíróiról, szerkesztőiről, sajtóviszonyairól adnak hiteles képet. Mivel pedig szerzőnk nem tudott – és nyilván nem is akart – kibújni a bőréből, a dolgozatok fő érdeme a tárgyalt lapok szellemiségét meghatározó politikai és társadalmi körülményeknek, illetve jó néhány, mára már sajnálatosan elfeledett neves újságíró portréjának érzékletes bemutatása.

A legizgalmasabb az e kötetben először csonkítatlan formában közölt dolgozat címe: Olvassa el a Magyar Nemzet minden sorát! Ma már csupán nagyon kevesen élnek közöttünk, akiknek személyes élményük fűződik az eredeti, s csupán néhány évet megélt, 1938 és 1944 között megjelent Magyar Nemzethez. Ezért is emlékeztetni kell rá: az újság becsülettel, tisztességgel teljesítette hivatását, hogy ezekben a viharos esztendőkben védelmezze a nemzeti függetlenséget a német imperializmussal szemben, s bátor szócsöve legyen a nácizmus és magyarországi ügynökségei elleni szellemi ellenállásnak.

A lap alapítójának, Pethő Sándornak, akit már 1940-ben eltávolítottak főszerkesztői székéből, elévülhetetlen érdeme az újság szellemi arculatának kialakítása, valamint a magyar szellemi élet legnevesebb képviselőiből álló szerzői gárda toborzása. A szerkesztők, a hírlapírók az újságírás minden válfaját nemes politikai törekvések szolgálatába állították. A lap növekvő népszerűségének titka, hogy amikor a hazugság uralta a sajtót, az olvasók áhítoztak az igaz szóra. Mint Zsolt Béla írta, “egy-egy becsempészett őszinte mellékmondat kedvéért” olvasták el sokan a hosszú cikket, s egyúttal megtanultak a sorok között olvasni. A hatalmasok azonban árgus szemmel figyelték őket, cenzúrázták a cikkeket, s a német megszállással eljött a leszámolás: a Nemzet számos vezető munkatársát deportálták, némelyeket meggyilkoltak, másokat bujkálásra kényszerítettek.

A cenzúra fokozatai

Kötetünk másik felettébb fontos írásának címe: Sajtócenzúra (1939-1944). Itt olvassuk, hogy külső jegyeiben a magyar sajtó tagadhatatlanul sokban hasonlított a polgári demokráciához, s érvényesült a látszólagos szabadság, azonban a cenzúra hol enyhébb, hol szigorúbb formában a Horthy-korszakban mindig is működött. A belügyminiszter például a fővárosi lapokat bármikor betilthatta. A legsúlyosabb csapás az 1938-as sajtótörvény alapján bevezetett előzetes cenzúra volt. A nagyhatalmú sajtófőnökök, cenzúrabizottságok hatékonyan szolgálták a hivatalos állami sajtóirányítást. A háborús évek alatti sajtóirányítás működését a “Nem engedélyezem! című 1975-ben megjelent kötetből – bevezetőjének szerzője Vásárhelyi – kölcsönvett példával illusztráljuk. A magyar kormány 1941. december 12-én közölte: beállt a hadiállapot Magyarország és az Egyesült Államok között. Másnap a Külügyminisztérium sajtóosztálya a főszerkesztőket vezércikk írására/íratására “kötelezte”. A “megadott gondolatmenet” így szól: “Ezt a háborús állapotot Magyarország szilárd elhatározással vállalja, mint logikus folyományát annak a szövetségnek, amely egyedül lesz képes arra, hogy megalkossa azt a jobb és igazságosabb új európai világrendet, amelyben Magyarország nagy barátai oldalán méltó és előkelő helyet fog elfoglalni.” A cenzúrabizottság aznapi tájékoztatója pedig imígyen igazítja el a sajtót: “A lapoknak teljes szabad kéz hagyandó abban a tekintetben, hogy az Egyesült Államokat, annak államférfijait, beleértve elnökét, oly módon támadják, ahogyan kedvük tartja.”
Tanulság nincs. Vagy ha mégis volna, ezeket az írásokat olvasva, ki-ki vonja le a magának megfelelőt, tapasztalata és ízlése szerint.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.