 |
A borvidék 1997-ben vált le a Szekszárdiról, ennek helyessége azóta is vitatott, mint ahogy az is, hogy egy ekkora országban miért is van 22 borvidék, miközben e borvidékek öt-hat nagyobb, ökológiailag és kulturálisan egységes, régiószerű borvidékbe lennének tömöríthetőek; ennek feszegetése azonban meghaladná e heti szerény dolgozatunk kereteit.
Annyi bizonyos, hogy a Tolnai borvidék inkább fehérbortáj, szép vörös minoritással, a Szekszárdi inkább vice versa. Talajilag hasonlók: agyagon-homokon lösz, löszvályog, némi barna erdőtalajok. Hogy lehet fantázia e bortájban, az is tanúsítja, hogy két jelentős külföldi tulajdonú pincészet is megvetette a lábát itt. E heti kékfrankosunk az Antinori többségi tulajdonában lévő Eurobor produkciója, márpedig Antinori márki nem invesztál akárhová, ő kábé olyas brand a borok világában, mint mondjuk a Rolls-Royce az autókéban.
A kékfrankos pedig, a kis magyar cabernet, a szemünk előtt nő Trabantból, ha nem is Rolls-Royce-szá, de versenyképes, autószerű autóvá. Érdekes érzékelni, hogy a magyar borvilág általános emelkedésével a kékfrankos színvonala és ízvilága miként gazdagodik. A hozamkorlátozás paradigmájának a terjedése és a barrik alkalmazása komoly súlyt kölcsönöz e hétköznapi magyar fajtának (hétköznapi, mert nem finnyás-kényes, és túlterhelt, tehát sokat fialó tőkékről is tűrhető bort ad, gondosan nevelve pedig a nagyborok gazdagságát mutatja). Ez a magyar jelző persze nem pontos, hisz’ ismert ő úgy is, mint blaufrankisch vagy mint blauer limberger, sőt, ő volt az a kellemes nagyburgundi, amelyen nemzedékek tanulták a borivás áldozatos mesterségét.
Kékfrankosunk már ennek az új hullámnak a képviselője, meghökkentően tartalmas bor. Sötét bíbor színű, lila éllel, szép szilvalekváros illattal. Kellemes tannin és elegáns, a meggyes-piros gyümölcsös ízvilágot elmélyítő barrik támaszkodik a határozott savakra. Egy régebbi kékfrankoshoz pörköltöt asszociáltunk, ehhez inkább bélszínt és vadat vizionálunk, a végén némi kemény sajtokkal.
