Nem volt könnyű döntés, a Vylyan kigondolója, megvalósítója és tulajdonosa, Debreczeni Pál, némi vacillálás után ment bele, hogy a rendkívüli pályaívet leíró, kegyetlenül maximalista “Vylyan-minőséget” felépítő vállalat egy grádiccsal lejjebb lépjen a piac szélesítése kedvéért.
A Vylyan ugyanis Montevino néven új borcsaládot alapított, mely kifejezetten a fiatalabb célközönségnek készülő divatos, piacos, friss borok hat borból álló sorozata, a fehér küvétől a kékoportón át a késői szüretelésű tokaji furmint-hárslevelű küvéig. A jól kigondolt szortiment borai könnyedebbek, kevésbé koncentráltak, mint a Vylyan-minőségű csúcsborok, nem 40, hanem 70 hektoliter/hektáros mennyiségen alapulnak, épp ez volt a tulajdonos dilemmájának lényege (a kevésbé koncentrált minőség gyengítheti a koncentráltság szinonimájaként felépített Vylyan-brandet). A Montevino kékoportó nyomán úgy tűnik, sikerült kompromisszumot találni a minőség és a popularitás között: a bor szokatlan színvonalat testesít meg abban az ezer forintos árkategóriában, ahova a Vylyan pozícionálta.
A legtöbb magyarországi nagy pincészet hajdani kombinátos múltja által meghatározva alulról felfelé építkezik, a hajdani tömegtermelésből igyekezve kiemelni-szelektálni a csúcsminőséget. A Vylyan nincs megterhelve a múlt ballasztjával, ezért felülről lefelé építkezik: először a tető, aztán a ház. A pincében bar-rikhordók, egyetlen vörös sem halad át a Vylyanon barrikolás nélkül, a fő cél a nemzetközileg piacképes, nagy vörösök komponálása. A Montevino ezeknél kétségtelenül egyszerűbb: ha a nagy vörösök az ünnepnapokra, akkor ezek inkább a hétköznapokra valók. Tárgyalt kék-oportónkon is érezni a kishordó eleganciáját és mélységét, ez az az elem, ami összeköti a nagy mélységű csúcsborokkal, és kategóriájában szo-katlan eleganciát kölcsönöz a sötét rubinszínű, piroshú-sú gyümölcsök ízét és valamely dzsemesség érzetét bevillantó, jó egyensúlyú, lágy és telt bornak, mely a grill- és paprikás ételektől a vadpörköltig ugyanolyan jó szívvel ajánlható, mint beszélgetőbornak.
