Kultúránkban kevés megrázóbb kép van annál – ahogy ezt nagyjából az Antigoné óta tudjuk –, mint amikor egy magányos nő szembefordul a felbőszült tömeggel, és kiáll a maga igazáért és tisztességéért. Margaret Atwood regénye, A szolgálólány meséje óta pedig azt is tudjuk, mekkora ereje van annak, ha egy nő a saját szavaival meséli el, mit tett vele a rendszer. Valami ebből a kulturális mintából villant fel, amikor Varga Judit a végrehajtási visszaéléseket vizsgáló parlamenti bizottság ülése előtt bocsánatkérést követelt az őt körülvevő újságíróktól. Látszott, hogy tényleg fáj neki, amit róla írtak. ehhez elég, ha valaki csak azt látja pontosan, hogy neki mi fáj.
Varga pedig nagyon pontosan látja, hiszen több mint nyolcszáz cikket számolt össze, amely egykori helyettese, Völner Pál meggyanúsítása óta kedvezőtlen színben tüntette fel. Azokból a cikkekből, amelyekre emlékszem, leginkább a miniszteri felelősség kérdése rajzolódott ki. Erre rákérdezni egy volt igazságügyi miniszternél meglehetősen hétköznapi újságírói feladat. Ha valaki ennél többet állított tényként, annak lehet mit helyreigazítania – majd meglátjuk, ha ez a per lezárul. A jelenetből azonban engem a számolás érdekel. Aki ilyen gondosan könyveli a saját sérelmeit, annál feltűnő, hogy a könyvelésnek csak az egyik oszlopa van meg.
Mert e másik oszlopban azok állnak, akikről nem jelent meg nyolcszáz cikk. A végrehajtó munkájában eleve van valami félelmetes: ha minden szabályosan működik, akkor is ő az, akinek törvényes hatalma van elárverezni mondjuk valakinek az otthonát. A borzalom ott kezdődik, amikor összedől a hitünk és a közbizalom abban, hogy ekkora hatalmat tisztességesen ellenőriznek – márpedig abban az ügyben, amelyben a hét megvádolt végrehajtó közül hatan beismerték a bűnösségüket, minden okunk megvan erre a bizalomvesztésre. Egyetlen, a sajtóból ismert példa. Vajda Beatrix maga építette fel ötszáz négyzetméteres péceli villáját, a felét a férjének ajándékozta, aki a saját részére hitelt vett fel. A válás után a férj adóssága miatt az egész házat elárverezték, hiába adott helyt a bíróság a tulajdonostárs panaszának: Schadl György feleségének irodája 38 millió forintért adta el azt, amit az új tulajdonos utóbb 450 millióért hirdetett. Az árverési iraton ráadásul egy évvel korábbi dátum áll, mint amikor a házat valójában dobra verték. Nem csoda, hogy a Schadl házaspár két irodája egyetlen év alatt hétszázmillió forintnál is nagyobb bevételt ért el.
Panyi Szabolcs mutat rá, hogy az ő telefonját és még sok tucat ellenzékinek minősített emberét figyelték meg a Pegasusszal, és a megfigyelések jó részére Varga minisztersége alatt adták ki az engedélyt. Vajon ők hány újságcikket tartanának soknak a saját ügyükről?
