A Pénzügyminisztérium (PM) nemrég ismertetett előzetes állásfoglalása és a diákhitelezés eredeti koncepciója tökéletesen összhangban van egymással: mindkettő arra törekszik, hogy a lehető legkevésbé terhelje a költségvetést, azaz az adófizető állampolgárokat – ez Berlinger Edina, diákhitelezéssel foglalkozó közgazdász véleménye. A FigyelőNet kérésére részletesen kifejtette:
A finanszírozás legolcsóbb módjaA koncepciónak a jelenlegi gyakorlatot is alapvetően meghatározó eleme a diákhitelek finanszírozásának és folyósításának szétválasztása, a finanszírozó oldalán azonban pillanatnyilag csak egy szereplő, a Magyar Fejlesztési Bank áll. Változást többek között az hoz majd 2003-tól, hogy várhatóan azok a piaci szereplők is részt vehetnek majd a diákhitelek finanszírozásában, akik maguk nem tudnák vezetni a hallgatók számláit: saját hálózattal nem rendelkező hazai és külföldi bankok, nyugdíjintézetek és egyéb intézményi befektetők, akár magánbefektetők is. Ez a széleskörű verseny és az állami garanciavállalás együtt várhatóan oda vezet, hogy a forrásköltség nem sokkal haladja meg az állampapírok hozamát. Sőt, ha a konstrukciókat a befektetők igényeinek megfelelően alakítják és sztenderdizált sorozatokat bocsátanak ki, akkor létrejöhet a diákhitel-kötvények likvid másodlagos piaca is, így gyakorlatilag az államkötvények tökéletes helyettesítőivé válhatnak. Ennél olcsóbb finanszírozási mód gyakorlatilag nem létezik.
Óvatosan a közpénzzel
A rendszer kidolgozói azt az elvet fogalmazták meg, hogy a Diákhitel Központnak közpénzek felhasználása nélkül, önfinanszírozó módon kell működnie. Az állam azzal segítené a diákhitel-rendszer működését, hogy garanciát vállalna a Diákhitel Központ által felvett tőkepiaci hitelek visszafizetésére, ily módon segítve az intézmény forrásköltségének megfelelően alacsony szinten tartását. Az Eurostat állásfoglalása szerint az ilyen jellegű garanciavállalás csak akkor válna közkiadássá, ha a garanciát valóban le is hívnák.
Ha a diákhitel kamatlába tartalmazza a forrásköltséget, a vissza nem fizetési eseményekre fedezetet teremtő kockázati prémiumot és a működési költségeket, akkor a Diákhitel Központ tevékenysége hosszú távon átlagosan nullszaldós lenne és valójában soha nem kerülne sor az állami garancia lehívására. Ez persze azt is feltételezi, hogy a visszafizetési statisztikákat nyomon követve megfelelően szabályozzák a mindenkori hitelkamatlábat, a törlesztési hányadot és a hitelkonstrukció egyéb paramétereit.
Nem kell újat kitalálni
Amennyiben a diákhitel folyósításához szükséges forrás rendelkezésre áll, a következő fontos kérdés: hogyan juttassuk el a hallgatókhoz a hitelt? Intézményesült módjai vannak, ha egy gazdasági szereplő pénzt akar átutalni egy másik gazdasági szereplőnek; semmi újat nem kell tehát kitalálni.
A kereskedelmi bankok egyik fő tevékenysége a pénzforgalom lebonyolítása. A legsemlegesebb és legkézenfekvőbb megoldás az, hogy a hallgatók a hiteligénylő lapon tüntessék fel azt a számlaszámot, amelyre a hitelfolyósítást kérik, a Diákhitel Központ pedig utalja oda a megfelelő összeget.
Kényelmes ügyfelek
A hallgatók jelenleg egy rendkívül kedvező számlaszerződést kötnek, érdemes lehet minden pénzforgalmat erre a számlára átcsoportosítani. Nem tudni, hogy a Postabank hogyan értékeli saját helyzetét, versenytársai azonban szemmel láthatóan irigylik érte. Egyrészt nagy mennyiségű olcsó forráshoz jutott, másrészt lassan már körülbelül 100 ezer fős nagyságrendet elérő válogatott ügyfélkörre tett szert. A tapasztalati adatok azt mutatják, hogy az ügyfelek kényelemszeretete és a megszokotthoz való ragaszkodása miatt a migráció általában nagyon kicsi. A diplomás ügyfeleknek pedig a legkülönbözőbb pénzügyi szolgáltatásokat lehet majd eladni. (Tudjuk: várható életkeresetük megközelítőleg kétszerese a diplomát nem szerzőkének.) Önmagában a neveket és címeket tartalmazó adatbázisért is érdemes lenne a versenytársaknak harcba szállniuk. Nem véletlen, hogy például a Takarékszövetkezet úgy nyilatkozott: a Postabankhoz hasonlóan minden áldozatot vállalna.
A postástól a Postabankig
A dolog azonban csak látszólag ilyen egyszerű. A diákhitelezés megkezdése előtti hónapokban például még az az elképzelés tűnt abszolút befutónak, hogy a diákhiteleket a postások viszik ki a táskájukban, úgy, mint a nyugdíjat. Ehhez képest az a megoldás, hogy kizárólag a Postabanknál vezetett számlákra lehet a diákhitelt folyósítani, pénzügytechnikai szempontból rendkívül haladónak tekinthető.
Persze a számlavezetésből kimaradó bankok nem voltak elégedettek. Orbán Viktor erre azt mondta, hogy ezt megérti, de nem a bankok, hanem a hallgatók elégedettsége a fontos. A Postabank ugyanis ingyenesen vezeti a hallgatók számláit, és tranzakciós költségeket sem számol fel, a látra szóló kamat pedig átlagos mértékű.
Feltételezhetjük, hogy a Postabankban is végeztek részletes üzleti számításokat, ezek alapján döntöttek a számlafeltételekről, és tudatosan készülnek az így megszerzett ügyfélkörben rejlő értékek kiaknázására. Végül is az állam szempontjából racionális döntés lehet egy állami bankhoz rendelni egy ilyen értékteremtő monopóliumot, hiszen ha az jól ki tudja használni a lehetőséget, akkor az az állami vagyont növeli, ami az állami garanciavállalás egyfajta kompenzációjaként is felfogható.
Kérdés, hogy versenyjogilag meddig tartható fenn ez a bújtatott állami támogatás. Gyanítható, hogy az Európai Unión belül nem sokáig.
Egy másik igen fontos kérdés: mi módon kerülhetnek a diákhitelre áhítozó bankok a számlavezetők sorába? Erről ide kattintva olvashat >>
