A közgazdászok, filozófusok, biológusok és pszichológusok évtizedek óta törik a fejüket azon, miért működnek együtt az emberek olyan szituációkban is, amikor a kooperáció nem eredményez közvetlen vagy azonnali jutalmakat, a nem kooperatív stratégia pedig közgazdasági értelemben racionálisabb, azaz hasznosabb.
Az Emory Egyetem kutatói a Neuron legfrissebb számában megjelent tanulmányukban azt állítják, megtalálták a társadalmi együttműködés neurológiai alapjait.
A fogoly dilemmájaA fogoly dilemmája szituációt az 1950-es évek elején fogalmazta meg A.W. Tucker. Az elnevezés onnan származik, hogy Tucker kerettörténetében egy államügyész próbál vallomást kicsikarni két gyanúsítottból. Az ügyész mindkettőnek a következő alternatívákat ajánlja: (1) ha ő vall, társa viszont nem, akkor ő 5 évet kap, társa viszont 20 évet; (2) ha nem vall, társa viszont igen, akkor ő kap 20 évet, társa megússza 5 évvel; (3) ha mindketten vallanak, akkor 5-5 évet kapnak; (4) ha viszont egyikük sem tesz beismerő vallomást, akkor megússzák 2-2 évvel. Ha a gyanúsítottak nem bíznak egymásban, és szeretnének védekezni a legrosszabb lehetőség ellen, akkor mindketten vallomást tesznek. Mindkettejük számára a vallomás a domináns stratégia. A fogoly dilemmáját a társadalomtudományokban rendszeresen használják olyan szituációk modellezésére, amelyben az egyének szempontjából racionálisnak tűnő stratégiák kollektíve katasztrofális eredményre vezetnek. Az egymás után többször megismételt fogoly dilemmája játékokban könnyebben alakul ki kölcsönös együttműködés, a játékosok ugyanis megbüntethetik egymást a nem kooperatív magatartásért, így a potyautas stratégia veszít vonzerejéből.
Játék a mágneses rezonancia berendezésben
A „társadalmi agy” működését eddig a kutatók úgy tanulmányozták, hogy különféle képeket mutattak a mágneses rezonancia képalkotási (MRI) berendezésben elhelyezett kísérleti alanyoknak. Az Emory kutatói viszont valódi társadalmi interakcióban lévő emberek agyát vizsgálták.
A kutatók két kísérletsorozatban 36 olyan nő agyát szkennelték funkcionális MRI-eljárással, akik az ismételt fogoly dilemmája játékot játszották. A kísérleti alanyoknak a másik játékos stratégiáját nem ismerve kellett eldönteniük, hogy együttműködnek-e vagy sem, a nyeremények pedig a körönként hozott döntésektől függtek.
Az első kísérletben 19 alany agyát vizsgálták. A kutatók arra voltak kíváncsiak, milyen agyterületek aktiválódnak, amikor a résztvevők együttműködnek, illetve dezertálnak emberek közötti és számítógéppel folytatott (nem társadalmi) interakciók során. Az eredmények azt mutatták, hogy más és más területek aktiválódnak, amikor a játékos úgy tudja, hogy partnere ember, illetve számítógép.
A második kísérletsorozatban, melyben az emberek közötti interakcióra összpontosítottak, 17 alany agyát vizsgálták egy háromszor ismételt fogoly dilemmája játékban.
Az altruista késztetés biológiailag beágyazott
A játékok leggyakoribb kimenetele a kölcsönös együttműködés volt annak ellenére, hogy a játékos számára nagyobb nyereménnyel járt volna, ha nem kooperál. A kutatók meglepetésére a kölcsönös együttműködésen alapuló interakciók során az agy azon területei is aktiválódtak, amelyek az agy jutalmazó rendszeréhez (nucleus accumbens, prefrontális kéreg) kapcsolódnak.
„Vizsgálatunk elsőként mutatta meg, hogy a társadalmi együttműködés lényegénél fogva jutalmazó az agy számára – summázta az eredményt Gregory S. Berns, az egyetem pszichológus professzora. – Azt sugallja, hogy az együttműködésre ösztönző altruista késztetés biológiailag beágyazott – akár genetikailag programozott, akár gyerekkori szocializációnk során tanuljuk”.
A kölcsönös altruizmus a kutatók elgondolása szerint egy jutalmazó kört aktivál, és e pozitív megerősítés gyakran elegendő lehet ahhoz, hogy ellenálljunk a kísértésnek, hogy elfogadjuk, de ne viszonozzuk a másik együttműködő magatartását.
