Több mint egy évtizeddel a Varsói Szerződés felbomlása után a közép- és kelet-európai régió hadseregei döntő többségben még 
mindig szovjet eredetű vagy szovjet licenc alapján gyártott haditechnikai eszközöket tartanak rendszerben. Sem az időközben NATO-taggá vált három országban, sem pedig az aspiránsok között nem kezdődött meg a nagyobb fegyverrendszerek cseréje vagy korszerűsítése.
Mindeközben a korszerűnek már a nyolcvanas évtized végén is csak nagy jóindulattal nevezhető kelet-európai arzenálok mellett gyorsvonati sebességgel száguldott el a haditechnikai forradalom. Így a régió valamennyi országa azzal szembesül, hogy a meghirdetett „kicsi, de korszerű” haderő jelszava helyett még legalább egy további évtizedig a „kicsi és elavult” haderő valósága áll.
A magyar arzenálA kilencvenes évek fontosabb technikai fejlesztéseinek döntő többsége még nem a politika nyugati, hanem sokkal inkább a meglévő technika keleti orientációját követte. Igaz, az alkalmazhatóság és a harci képességek szempontjából mind az orosz államadósság terhére beszerzett BTR-80 típusú harcjárművek, mind pedig a Fehéroroszországtól használtan vásárolt T-72 harckocsik megfelelnek a NATO alapvető igényeinek. Mindez kevésbé – vagy egyáltalán nem – mondható el a MiG-29-esekről, amelyeket a NATO katonai vezetői egyértelmű zsákutcának tartanak. Érdekes, hogy a keleti beszerzéseknél lényegesen több problémával jártak a nyugati forrásból származó vásárlások. A jugoszláv válság idején beszerzett idegen-barát-felismerő rendszerek a mai napig nem teremtenek teljes körű együttműködési képességet a NATO-val.
Irreális elképzelések
Józanul értékelve, nem volt valós alapja azon várakozásnak, hogy a rendszerváltó országok a gazdasági és társadalmi átalakulás nehézségei közepette komoly haditechnikai felvevőpiacok lehetnének. A nyugati hadiipari cégek a kilencvenes években az eladások reményében sorra nyitották meg képviseleteiket a kelet-európai fővárosokban – majd a realitásokkal szembesülve néhány év után be is zárták őket. Mindezek tükrében némileg meglepő, hogy a régió kormányai egyre-másra fogalmazták meg a haditechnikai modernizáció többnyire irreális koncepcióit.
Átpolitizált beszerzések
A régió országainak egymást szinte lemásoló tévútjai mellett feltűnő a közös cselekvés szándékának teljes hiánya. Még a csatlakozási tárgyalások időszakában egyébként viszonylag szorosan együttműködő és folyamatosan konzultáló magyar-cseh-lengyel hármas sem volt képes egyetlen közös projektet sem kiállítani.
Holott például a Gripen vadászgépek beszerzése és működtetése tekintetében a magyar-cseh egyeztetés alighanem mindkét ország számára kedvezőbb feltételeket teremtett volna. Szakértők szerint az együttműködés elmaradása mögött a beszerzési folyamatok mindhárom országban erősen átpolitizált jellege és a nemzeti hadiipari kapacitások gyökeres eltérései húzódtak meg.
A honi ipar
A beszerzések mögött természetesen mindig elsődleges motivációként szerepel a saját nemzeti hadiipar megőrzésének vagy legalább életben tartásának szándéka is. A régió haderői azonban még a katonai büdzsék jelentős emelése esetén sem jelentenének
akkora piacot, ami a hidegháborús gyökerekre visszanyúló hadiipari kapacitásokat újra nyereségessé tehetné. Megoldás elsősorban a nyugati hadiipari multikkal való intenzív együttműködés lehetne, ám erre eddig alig akadt példa.
Amerikai befektetési szakértők szerint együttműködésre elsősorban a haditechnikai beszerzésekkel ma már mindenhol együtt járó offset megállapodások keretében nyílhat lehetőség. Az offset azonban kétélű fegyver is lehet, miután az így szóba kerülő befektetési összegek nagyságrenddel lehetnek kisebbek, mint a szakmai befektetőktől várt megváltó bevásárlások.
Arról már nem is beszélve, hogy a versenyben lemaradt pályázók kivonhatják korábbi befektetéseiket. Erre az első példát a repülőgépiparban terjengő hírek szerint a Boeing és a cseh Aero Vodochody együttműködésének megszakadása szolgáltathatja.
