Magyarországon a gazdasági növekedés segítése gazdaságpolitikai célként csak a kilencvenes évek második felében vált aktuálissá, hiszen az első években inkább a visszaesés fékezése volt a fontos. Ennél a feladatnál a nemzetgazdaság egyensúlyának problémáira is tekintettel kellett lenni, ami különösen az évtized közepén nehezítette ezen törekvések megvalósítását. Immár azt is számításba veszik, hogy a magyar gazdaság világpiacba való integrálódásával arányosan egyre több külső tényező van befolyással a növekedési lehetőségekre.
A piacgazdaság kiépülésével az állam szerepének fokozatos visszaszorulása is törvényszerűvé vált, ami mérsékli az állam közvetlen finanszírozási lehetőségeit. Ez a közvetlen állami beruházások részarányának erőteljes csökkenésében is megnyilvánul. Ezek 1990-ben még az összes invesztíció 18,2 százalékát tették ki (ami a hatvanas-hetvenes évek 40-50 százalékos arányához képest is már egy jelentős visszalépés volt), míg 1997-ben a költségvetési és társadalombiztosítási szervezetek által beruházásra fordított összeg súlya a 15 százalékot is alig haladta meg.
A beruházások alakulásában, illetve – amit makroszinten általában figyelni szoktak – a bruttó felhalmozási hányad változásaiban ma már meghatározóak a vállalati szándékok és befektetések. Ezen belül, tőkeszegény ország lévén, a legdöntőbb befolyást a külföldi tőketulajdonosok beruházási “hajlandósága” jelenti.
A felhalmozási hányad Magyarországon 1998-ban 30,3 százalék volt, ami nemzetközi összehasonlításban is igen magas értéknek számít. Ebből a vállalatiak részesedése 22,7 százalékot, az államiak 3,7 százalékot, a lakossági befektetések pedig 3,9 százalékot tettek ki. Tavaly továbbra is erős vállalati kereslet mutatkozott, ám az ár- és belvíz, valamint a koszovói háború következményeként az állami beruházások egy részét elhalasztották, emiatt az I-III. negyedévi beruházási index csak 5,6 százalékos növekedést jelzett. Ezt figyelembe véve a mutató 1999. évi értéke 6,0-6,5 százalékra tehető, holott egy évvel korábban még 10,2 százalékot regisztráltak. Remélhetőleg ez a fékeződés csak átmeneti lesz, s a beruházások növekedési üteme 2000-ben ismét eléri a 9-10 százalékot.
A felzárkózás szempontjából a 30 százalék körüli felhalmozási hányad tartása mindenképpen szükségesnek látszik (természetes akkor, ha az megfelelő szerkezetű és hatékonyságú). Ez elégtelen lakossági megtakarítás esetén csak akkor képzelhető el, ha az állam növeli megtakarításait (csökken az államháztartási hiány), ellenkező esetben ugyanis a hazai felhalmozás és megtakarítás közötti növekvő rés a – külföldi hitelezők és befektetők által már nem tolerált mértékű – fizetésimérleg-hiányban jelentkezhet.
A nemzetközi piacok értékítélete alapján az ország megítélése romolhat, ha a külső finanszírozási igény (a fizetési mérleg deficitje) hosszabb távon meghaladja a GDP 5 százalékát. Amennyiben emelkedő finanszírozási költségek lépnek fel, és a beruházások nem eléggé hatékonyak, úgy a külső, egyre dráguló finanszírozási forrásokat már nem tudnánk gazdaságosan igénybe venni. Ezen megfontolások alapján – kedvező külső forrásbevonási lehetőségeket, változatlan lakossági megtakarítási arányt, s némileg javuló elsődleges államháztartási megtakarítást is feltételezve – hosszabb távon az Ecostat a beruházások évi legfeljebb 10-12 százalékos növekedését tartja elérhetőnek. Ennél erőteljesebb növekedés már veszélyeztetné a külső egyensúlyt, s érezhető hatékonyságromlással is járna.
A makrogazdasági összes felhalmozáson belül – a vállalati felhalmozás alapvető jelentőségén túl – kiemelkedő fontosságú az állami szerepvállalás, amelynek hosszú távú növekedésgeneráló hatása egyértelmű bizonyos területeken (infrastrukturális fejlesztések, lakásépítés, környezetvédelmi beruházások). Ennek megfelelően szükségesnek látszik az állami invesztíciók további visszafogásának megállítása, s éves szinten körülbelül 2-3 százalékos reálnövekedése.
A beruházások, s így a jövőbeni termelés struktúrája ugyancsak érdemben befolyásolja a technológiai fejlődést, a termelékenység javulását, s ezáltal a hosszú távú növekedési potenciált. A kívánt szerkezeti struktúra elérését közvetett gazdaságpolitikai eszköztár kialakítása segíthetné (lásd külön anyagunkat).
Az állami támogatások bővítése azonban hosszú távon várhatóan két oldalról is korlátokba ütközik. Ezek közül az egyik összefüggésben van az állam újraelosztó szerepének korlátozási céljával, a másik pedig ellentétes a nemzetközi kereskedelem liberalizálásának általános fejlődési trendjével – a vámok mérséklésével és a szubvenciók csökkentésének és leépítésének a kötelezettségével (bár újabban mintha ez a törekvés némi ellenállásba ütközne). A vállalkozások támogatása azonban növelhető lesz egy új forráscsoport, az uniós támogatási alapok igénybevételével. Ez a jelenlegi rendszer szerint különösen a mezőgazdaság számára nyújt többletlehetőségeket, de más ágazatok is profitálhatnak ezekből – főként olyanok, amelyek regionálisan támogatott területeken működnek majd. Emellett az infrastruktúra fejlesztésére szolgáló alapok – például új keresletek generálásával – szintén segíthetik a gazdaság élénkülését.
A GKI Gazdaságkutató Rt. 1999. decemberi vállalkozói felmérése szerint immár az ipari és a kereskedelmi vállalkozások is érzik a fellendülést. Az öszszevont üzleti bizalmi index a korábbi -8,1-es értékről -2,2-re javult. Az ipari vállalkozók körében főként az előző negyedév termelési színvonalának megítélése javult sokat, miközben romlottak a következő három hónapra vonatkozó kilátások. A kereskedők az idei első félévre várható üzleti lehetőségeket lényegesen jobbnak látták, mint az előző felmérés idején, inflációs várakozásaik pedig csökkentek.
A növekedés segítésének kormányzati eszközei:
• Állami beruházások
• A hitelfeltételek könnyítése kamattámogatásokkal és törlesztési engedményekkel
• Export szubvenciók
• Termelői célú állami támogatások
• A műszaki-fejlesztés és a tudományos kutatások segítését szolgáló kormányzati lépések (amelyek az úgynevezett high-tech, avagy “tudás-intenzív” ágazatok teljesítmény növelő hatásainak kibontakoztatását segítik)
