A közelmúltban egy kormánypárti politikus is azt állította, hogy 20 milliárd forint a CIB Bank nyeresége, miközben a napokban kiderült: korántsem ennyi a profit. A politikusok keltenek egyre inkább bankellenes hangulatot, vagy „csak” hozzájárulnak a lakosság indulataihoz? Ön ezt hogyan látja?
Ez a hangulat nemcsak nálunk tapasztalható, hanem túlzás nélkül szinte világméretű jelenség. Egy ilyen válság közepette könnyű megtalálni az ellenséget vagy ellenségképet kreálni. Nyilvánvaló, hogy ha egy gazdaság olyan mértékben zuhan, mint ahogy a világon nagyon sok országé, köztük Magyarországé is, akkor ez azzal jár, hogy az adósok egy jelentős része nem tudja visszafizetni a hitelét. Ez nemcsak azoknak a százezreknek, millióknak nyomasztó, akik fizetésképtelenné válnak, mert elveszítik a munkájukat vagy vállalkozások esetében a piacaikat, hanem nagyon komoly veszteségeket okoz az egész pénzügyi szektornak is.
Magyarországon, szemben az amerikai és néhány nyugat-európai ország pénzügyi válságával, a krízis nem a bankszektorból indult. Itt nem arról volt szó, hogy a bankok tömegesen olyanoknak hiteleztek, akikről a kihelyezés pillanatában is sejteni lehetett, hogy nagy valószínűséggel nem lesznek képesek visszafizetni a kölcsönt. A gazdasági válság nálunk közvetlenül két tényezőre vezethető vissza. Az egyik egy fertőzés, amely Észak –Amerikából, Nyugat-Európa közvetítésével ért el minket. Ennek következtében nagyon súlyos reálgazdasági sokkhatás érte a magyar gazdaságot: az export a nyugat-európai kereslet visszaesése okán mintegy harmadával zsugorodott az év első két-három hónapjában. A GDP 65-70 százalékát adó kivitel egyharmada elveszett egyik pillanatról a másikra. A másik tényező, ami a reálgazdasági válságot tovább fokozta, az a likviditási sokk, amely a Lehmann-bankház csődje után hirtelen ellehetetlenítette a pénz- és tőkepiacok normális működését. A reálgazdasági sokk egyfelől, a likviditási sokk másfelől olyan megrázkódtatást okoz a pénzügyi intézményrendszernek és a reálgazdaságnak is, amiből sajnos elkerülhetetlenül nagyon súlyos gazdasági visszaesés adódik.
Nem arról van szó, hogy a bankok helytelenül viselkednek, nem elég empatikusak, nem érzik át eléggé ügyfeleik helyzetét. Ugyanakkor látni kell – a mi bankunknál is ez a helyzet –, hogy példátlan méretű veszteségeket szenvedünk el a kihelyezéseinken. Hogy számokat vagy arányokat mondjak: ebben az évben várhatóan két, két és félszer annyi a hitelezési vesztesége a banknak, mint egy normális évben. Ez azt jelenti, hogy amint az első féléves eredményekből látható, a banknak nagyon szerény eredménye volt.
Nem hagyhatjuk futni az adósokat
Hogyan kellene a bankellenes hangulatot kezelniük a politikusoknak? Mit kellene megértenie ebből egy átlagembernek ma Magyarországon?
Általánosságok helyett inkább magunkról beszélnék. Számunkra a válság emberileg és persze szakmailag is, megrázó. Ugyanígy a tulajdonosainknak, akik nagyon komoly tőkét fektettek be itt.
Úgy képzelik nagyon sokan, politikusok és közemberek, hogy a bankok itt és most nyerészkednek. Ahhoz, hogy egy ilyen bank működni tudjon, rendkívül nagymértékű tőkebefektetésre van szükség. A CIB tőkéje közel egymilliárd euró, amit a tulajdonosok fizettek ki. Ez az összeg szükséges ahhoz, hogy mindenekelőtt megfeleljünk a törvényi előírásoknak /tőkemegfelelési mutató/, de ahhoz is, hogy – más oldalról – például legyen közel kétszáz értékesítési pontja /fiókja/ a banknak, működjön az infrastruktúra, hogy nagyon sok helyen pénzkiadó automaták legyenek, az informatikai rendszer korszerű legyen, és az internetbank működjön. Aki ennyi pénzt fektet be, az szeretné a tőkéjét biztonságban tudni, és szeretne valamilyen jövedelmet realizálni a befektetésén. Speciel ebben az első félévben a befektetett tőkéhez képest jelentéktelen nyereséget realizáltak a tulajdonosaink.
A politikusok „áttolják” a felelősséget a bankokra
Magyarországon már jóval a válság előtt, 2006-ban erőteljes teret nyert a populizmus, amikor egyik pillanatról a másikra szakmailag indokolatlan módon különadót vetettek ki a bankokra. Amikor most a politikusok egy része nagyon negatívan nyilatkozik a bankokról, amit olyan, a tényeknek nem megfelelő állításokra alapoznak, hogy a válságon a bankok nyerészkednek, akkor részben a saját felelősségüket is megpróbálják áttolni egy olyan társadalmi szereplőre, amely általában nem nagyon népszerű.
Amikor a gazdaság szereplői hiteleket vesznek fel, akkor jó dolog, hogy van bank, amelyik tisztességes, normális feltételekkel kölcsönt tud nyújtani. De amikor az ügyfél bajba kerül, a legegyszerűbb azt mondani: nem az én feltételeim változtak váratlanul rossz irányba, hanem itt van ez a csúnya bank, amelyik nem átallja visszakérni a pénzét, na nem a sajátját, hanem a betétesekét.
Elkerülve a demagógiát, érdemes megemlíteni, hogy arról szinte soha nem esik szó, noha magától értetődőnek tűnik: a bank nem a saját pénzét adja kölcsön, hanem a betétesei pénzét. Nekünk kötelezettségünk van arra, hogy kifizessük a betéteseket. Mi nem tehetjük meg, hogy a hiteleket könnyedén, felelőtlenül leírjuk, hagyjuk veszni, hagyjuk futni az adósokat. Ugyanis nekünk ugyanabban a pillanatban ugyanannyi betétesünk van, akiknél tisztességgel helyt kell állni.
Egy bank pénzügyi közvetítést végez megtakarítók és hitelfelvevők között. Neki ahhoz, hogy mindkét oldalon tisztességgel helyt tudjon állni, kötelessége a kihelyezett hiteleket visszakérni, kötelessége a bekövetkező változásokat érvényesíteni: hogyha a kamatok fölmennek itthon és a világban, a kockázati prémiumok nőnek, akkor nekünk többet kell fizetnünk a betétek, a források után, ennek következtében át kell áraznunk a kihelyezéseket is; ott is többet kell kérnünk, nem szórakozásból csináljuk ezt.
Tudatlanság is áll a bankellenes hangulat mögött
Ön szerint valójában ki a felelős a bankellenes hangulatért, és ki tudna ellene tenni? Mennyire felelősek a bankok azért, hogy ilyen légkör alakult ki?
Amióta a világ világ, a bankok a nemszeretem kategóriába tartoznak. Ebből a szempontból egy gazdasági válság közepette elkerülhetetlen, hogy a bankok elfogadottsága, megítélése romoljon.
A bankok bűnbakká tétele mögött sokszor súlyos ismerethiány vagy ténybeli tévedés áll. Nem ritkán hallani, hogy a bankok növelték a profitjukat a válság ellenére. Ez átlagban nyilván nem felel meg a valóságnak. Arról beszélnek sokszor, hogy a bankok kivitték Magyarországról a tőkét. Tételesen meg kellene nézni, ez az állítás sem igaz. Az elmúlt tíz évben a magyar bankrendszerben kialakult egy olyan hitel-betét arány – ez okozza egyébként a rendszer sérülékenységét is -, hogy 50 százalékkal több hitelt nyújtottak a bankok, mint amennyi a belföldről elhelyezett betétek állománya. Ezért Magyarországról nem lehetett kivinni a pénzt, mert valamiből a kettő közötti különbözetet fedezni kellett. A stratégiai szerepet betöltő bankok túlnyomó többsége ezzel ellentétben rendkívül nagy összegű, közép- és hosszú lejáratú hiteleket hozott be külföldről, és ez igaz a mostani válságos időszakra is.
A következő tévhit, hogy a bankok kiviszik a nyereségüket. A magyar bankok, éppen a gyors hitelnövekedés okán, évente nagyjából 20-25 százalékkal növelték mérlegfőösszegüket az elmúlt 6-8 évben. Ehhez némi leegyszerűsítéssel legalább ilyen mértékben növelniük kellett a tőkéjüket is, ami egyébként törvényi kötelezettség is. A mi bankunk az elmúlt tíz évben több tőkét fektetett be az országban, mint amennyi az adózás utáni nyeresége volt, és vélhetően a CIB nem kivétel. Tehát a tulajdonos többet fektetett be, mint amennyi nyereséget elért, ezen túl pedig több milliárd euróval finanszírozta a nálunk is meglévő hitel-betét arány különbségét.
Ugyanakkor nem szeretném azt a benyomást kelteni, hogy a bankok adott esetben nem követnek el hibákat, amelyekért joggal vagy okkal kritizálják őket az ügyfelek – nem pedig a politikusok. Személyesen is azt gondolom, hogy az ügyfelek számára sokkal világosabbá kell tenni, hogy mikor változtathat egy bank a hitel kondícióin; melyek azok az indokolt körülmények és mértékek, amelyek lehetővé teszik a változtatást. Azt nem lehet egyoldalúan rögzíteni, hogy akárhogy módosul a külső környezet, a hitel feltételei nem változhatnak, de azért a szimmetriát javítani kell, hogy például a kedvező és kedvezőtlen változások reakcióideje ugyanolyan legyen.
Ez azt jelenti, hogyha kedvezőbben alakulnak a piaci viszonyok, akkor a devizahitelesek ezt gyorsabban fogják megérezni?
Nyilván. Noha hozzáteszem – amiről egyébként a közvélemény előtt egyetlen szó sem szokott elhangozni –, hogy a devizahitelek nem mindegyikét 2008 nyarán vették fel, amikor a legerősebb volt a forint, hanem az azt megelőző öt évben. Így több éven keresztül több százezer olyan devizahitel-adós volt, aki havi bontásban nyert, amikor a forint /túl/erősödött.
És még valami, amit le szeretnék szögezni: reggeltől estig – megint csak azt kell mondanom, hogy a hozzá nem értés következményeként – a devizahitelesekről beszélünk. Miért nem beszélünk a forinthitelesekről? A forintkamatok legalább annyit változtak, a forintban denominált törlesztések legalább annyit ugrottak, és legalább olyan hirtelen. Amikor a Magyar Nemzeti Bank tavaly ősszel 300 bázisponttal emelte az irányadó kamatot, és a pénzpiaci kamatok ezzel párhuzamosan az egekbe szöktek, akkor azoknak, akik változó kamatozású forinthitelt vettek fel – az összes hitel 40 százaléka még mindig forintalapú – a kamatemelés nagyjából 30 százalékos törlesztőrészlet-emelkedést jelentett azonnal.
Csak a legszegényebb hiteleseket kell segíteni
Ön szerint meg kell segíteni a bajba jutott hiteleseket?
Ilyen széles értelemben ez a szocializmus visszatérése, a paternalizmus erősítése, a populizmus térnyerése lenne. Végre tudomásul kell venni, hogy piacgazdaságban élünk, a /magán/vállalkozások, az emberek felelősek önmagukért, családjukért, vállalkozásukért. Amikor valaki hitelt vesz fel, akkor felelősen eldönti, hogy a pénzt mire költi, és miből fogja visszafizetni. Már az is előny lenne, ha hitelesekről, nem devizahitelesekről beszélne a kormány: miért édesebb számunkra a devizahiteles mint a forinthiteles? Senki nem tudja megmondani. Tehát a hitelesek általában vett megsegítése a korábbi szocialista tervgazdaság állami paternalizmusának újraéledése lenne, amiben ha valaki hitelt vesz fel, és elbukja, jön az állam, és fizet.
Sok riportban kérdezik a különböző vállalkozókat, hogy milyen terveik vannak. Az első, második és a harmadik helyen általában arról beszélnek, hogy milyen állami és EU-s támogatásokra számítanak. Mindig úgy gondoltam, hogy a piacgazdaságban a tulajdonos a saját pénzére támaszkodik, nem az adófizetőkére. Az adófizetők pénzéből, és az ő, illetve mások kockázatára – bocsánat a kissé demagóg megjegyzésért – bárki képes lenne vállalkozni. Ráadásul a hitelesek általános megsegítése olyan reakciót válthat ki az emberekből, hogy aki, bár nem könnyen, de tudná fizetni a hitelét, az sem tenné.
Volt már kilakoltatás a CIB életében?
Nem. Végrehajtás volt, de ott másról van szó. Ha valaki egy 30-60 milliós ingatlan tulajdonosa, és nem tudja az 5–10 milliós hitelét törleszteni, azt követően sem, hogy a lehetséges átstrukturálás megtörtént. Elsősorban a banknak és ügyfelének kell megállapodnia a hitelek átütemezéséről, futamidő-hosszabbításáról, a törlesztőrészletek átmeneti csökkentéséről. Ez legalább annyira érdeke a banknak, mint az ügyfelének. De ha az ilyen típusú megoldások sem segítenek, akkor a banknak a lejárt hitelt kötelessége behajtani. Esetleg az adós átgondolhatja, hogy túl sokat vállalt, és nem könnyen ugyan, de ingatlanát egy kisebb értékűre cseréli. Ilyen esetekben a tulajdonos megsegítése alapvetően nem állami feladat.
Más a helyzet, ha 10–20 milliós, átlagos vagy olcsóbb ingatlanokról van szó. Ha ez az egyetlen értéktárgya a családnak, és ráadásul gyerekek is vannak, és a válság miatt esetleg a munkáját is elveszítette valamelyik családtag, /és a munkanélküliség hatását enyhítő hitelbiztosítás is lejárt/, akkor közösen kell cselekedni. Minden erőfeszítést meg kell tenni, és a lehető legtöbb áldozatot meg kell hoznia banknak, önkormányzatnak, államnak annak érdekében, hogy a család számára a lehető legkisebb megrázkódtatást okozó, emberséges megoldást találjanak. Így elkerülhető, hogy családok fedél nélkül maradjanak.
