Mozikban a nácigyilkos nők

Kémnők

Őszinte vallomással tartozunk. Bármit is csinál Sophie Marceau, szeretjük. Nem azért, mert nemzedékünk serdült korára emlékeztet a „házibulis” lány – oké, azért is –, hanem mert a jóisten arra teremtette, hogy kamerák elé álljon. Ilyen színésznőre mondják: szereti a kamera. Persze, ez mit sem érne, ha nem volna tehetséges.

Így még azt is hajlamosak vagyunk megbocsátani, ha úgy gondolja, hogy tud rendezni (Beszélj a szerelemről!), pedig nem tud. Azt szintén elnézzük neki, ha Jean-Paul Salomé rendező (Arséne Lupin) egyik korábbi, felejthetően vacakra sikeredett filmjében, a Belphégor – A Louvre fantomja címűben szerencsétlenkedik (nem az ő hibája). Ez azonban egy másik Salomé-film. És szerencsénkre jó. Salomé – Laurent Vachaud társszerző segédletével írt – története szerint 1944 májusában egy ötfős, ejtőernyős női kommandós egység ereszkedik le a nácik által megszállt Franciaországban, hogy kihívásokkal és veszélyekkel teli küldetést hajtsanak végre: megóvják a normandiai partraszállás tervét őrző brit ügynököt, és likvidálják a titkot veszélyeztető SS-ezredest, Heindrichet.

Louise képzett orvlövész, a francia ellenállás egykori vezetőjének özvegye, Jeanne prostituált, aki nem habozik, ha ölni kell, Suzy kabarétáncosnő és Heindrich szeretője, Gaëlle robbantási szakértő, aki lázban ég, hogy végre akcióba léphessen, Maria pedig egy olasz grófnő, aki beépül a francia ellenállásba. Íme, a győzedelmes amazoncsapat. A hőssé váló öt hölgy sztorija inkább a háborús (látvány-) kalandokra, a golyószórózásokra – Quentin Tarantino módra, á la Becstelen brigantyk – helyezi a hangsúlyt, sok értelmet és tényszerűséget (például: a nők igazi szerepe és megpróbáltatásai a második világégés alatt), valódi drámát ne keressünk benne. Marceau kisasszony (és a hálás náci gonosz szerepében: a német Bleibtreu) miatt azonban feltétlenül érdemes egy esélyt adni ennek a filmnek. A Halló, halló! című zseniális angol tévészéria (tudják, amiben a Bukott Madonna van a nagy didikkel) Michelle nevű micisapkás ellenállója jut eszünkbe, aki mindent mindig csak egyszer mond el. Másodjára már ez a film sem érdekes.

Death Note – Az utolsó név

Íme, folytatódik a „démoni jegyzetfüzet” históriája (ugyebár, akinek abba beíratik a neve, annak annyi). Miután (figyelem: beszélő név) Light megölte az egyetlen embert, aki rájött, hogy kicsoda Kira valójában, a fiatalember folytatja hadjáratát a Halállistával. Növekvő megalomániájának csak a zseniális, ám kissé flegma nyomozó, L az egyetlen akadálya. Kettejük szellemi párbajában villámgyorsan emelkednek a tétek, amíg végül a puszta életüket teszik kockára. A Halállistába beírják az utolsó nevet – a kérdés, hogy kiét?

A halállista című előző részt is jegyző Shusuke Kaneko–Tetsuya Oishi rendező-forgatókönyvíró duó ott folytatja Yagami Light misztikus brutáltörténetét, ahol abbahagyta. Pontosabban (és sajnos): úgy. Az igen közkedvelt (és számos országban tiltólistára kárhoztatott) japán manga- illetve animesorozat élőszereplős moziváltozata fantáziátlan, erőtlen (kiherélt), hogy ne mondjuk: gagyi.

Ütemtelen, lebutított (pedig alapban fontos morális kérdéseket magában hordozó), akadozó cselekményű, a primitív fogyasztói ízlésnek megfelelni kívánó karaktereket felvonultató gyatra ismétlés. Ám a széria elkötelezett rajongóit nyilván ez sem fogja eltántorítani attól, hogy jegyet váltsanak. De mi előre szólunk, hogy szóltunk.

Utolsó látogatás

Képtelenség egy tizenegy részes tévésorozatot kétórás filmbe sűríteni, még ha a rendezője, Julian Jarrold járatos is a televíziós irodalmi adaptációkban (Szép remények, Bűn és bűnhődés, Canterbury mesék), vagyis hát 659 percnyi lehetőséggel 133 minutumban konkurálni nehéz. Márpedig az Utolsó látogatás és az 1981-ben gyártott Brideshead Revisiting (aminek főszereplője Jeremy Irons volt, a történet főnemesi urát pedig maga Sir Laurence Olivier alakította) alapanyaga, Evelyn Waugh 1945-ben írott, szerteágazó cselekmény- és karakterszövetű regénye inkább a sorozatjellegű feldolgozásra való, nem a nagyjátékfilmes átiratra. Kellő, „erőszakos” tehetséggel mindez kivitelezhető lett volna, ám Jarrold ennek híján van.

A második világháború előtti (1925-beli) Oxfordban induló történetben a vonzó Charles Ryder összebarátkozik a lángoló és nagyvilági életet élő Sebastian Flyte-tal, Lord és Lady Marchmain fiával, aki meghívja a fiatalembert a lenyűgöző családi kastélyukba, Bridesheadbe. Új környezete elvarázsolja, Sebastian gyönyörű húga, Julia pedig elcsavarja a fejét, azonban miközben érzelmileg egyre jobban kötődik a testvérpárhoz, Charles szembetalálja magát a család legerősebb összetartó erejével, a mély és rendíthetetlen katolikus hittel.

Ártatlanság, bigottság, szerelmes szenvedély (és némi homoerotikus vonzalom) formálja a szereplők sorsát, amikből sajnálatosan hiányzik a Vágy és vezeklés-féle jól kidolgozott dráma, illetve a Jane Austin-feldolgozások bája. Azt azért nem állítjuk, hogy az Utolsó látogatás kidobott, unalmas szenvelgés, a színészek jó játéka és az ismerős brit miliő kisugárzása nem hagyja teljesen érintetlenül a kisasszonyi szíveket (no meg a könnycsatornákat).

Clara

Az idősödő német rendezőnő, Helma Sanders-Brahms (Németország, sápadt anya) híres-neves (kultúrtörténeti) felmenője, Johannes Brahms történetét, illetve ehhez kapcsolódva és nagyobb hangsúlyt fektetve Robert Schumann és neje, Clara kapcsolatát vitte vászonra. A három XVIII. századi zeneszerző és zongoravirtuóz szerelmi háromszögének története és szenvedélyesen összefonódó sorsa kapcsán a forgatókönyvíró-rendezőnő középpontba Clara Schumann viharos érzelmi életét állítja, bemutatva a Roberttel kötött házassága nehézségeit, miután 1850-ben Düsseldorfba költöznek. Ahogy férje egészsége egyre romlik, az asszony mély vonzalma egyre erősebb lesz a nála jóval fiatalabb komponista, Brahms iránt.

A magyar bevonással (aminek köszönhetően láthatjuk a filmben Fesztbaum Bélát is, németül megszólalva) forgatott európai produkció legnagyobb hibája, hogy nem sikerült benne épkézláb karaktereket teremteni – ezáltal átélhető drámai perceket szerezni.

Ahogy a kolleginának, Agnieszka Hollandnak sem sikerült 2006-ban a Beethoven árnyékában című filmjében. Pedig ott is és itt is jó színészek játszanak, csak hát ha egy film nincs megírva, ők is tehetetlenek. De tulajdonképpen mindegy. Középiskolai énekórákra tananyag-színesítőnek majd jó lesz.

Ember a magasban

Az idei Oscar-díjas (amerikai–angol) dokumentumfilm egy francia kötéltáncos, Philippe Petit 1974-ben, vékonyka drótfonaton tett elképesztő (nyolcszori oda-vissza) negyvenöt perces sétájáról szól a World Trade Center (WTC) ikertornyai között. James Marsh rendező nem csupán Petit-vel és „bűntársaival” készített interjúkat használ, hanem eredeti filmfelvételeket is alkalmaz, illetve szemcsés, fekete-fehér képsorokon rekonstruálja az ikertornyok között végbevitt elképesztő kalandot.

Tehát leginkább az előkészületekről mesél a film: a hat évig tartó tervezésről Párizsban és New Yorkban, valamint a végrehajtáshoz összeállt különös kompániáról, köztük értetlen amerikaiakkal, gyanakvó franciákkal és egy szál ausztrállal (akit, mit ad isten, csak Ausztrálnak hívtak). Az Ember a magasban olyan, mintha egy rablás története volna, egyfajta feszült gengszterfilm kötéltánccal. Petit „vérbeli bűnöző elme”, WTC-akcióját hosszas megfigyelés előzte meg, társaival együtt iratokat hamisított hozzá, üzletembernek és munkásnak álcázta magát stb. (A kalandvágyó Petit-et a produkciója után a rendőrhatóságok őrizetbe vették, majd alapos elmeszakértői vizsgálatot követően, ügyének további rendezéséig szabadon engedték.)

A dokumentumfilmek, ha jól csinálják kellőképpen izgalmasak és lebilincselők tudnak lenni, akár a brit Kevin Macdonald 2003-as Zuhanás a csendbe című hegymászós kaland-dokuja. Marshnak a konspiráció remegő izgalmára épített dramaturgiája átütő hatású. Remek arányérzéke nem csupán a formai érzékenységében, de a témához történő hozzáállásában szintúgy megnyilvánul. A miértek helyett a hogyanokra összpontosít, és úgy tiszteleg az egykori épületpáros előtt, hogy teljességgel el tudja kerülni a szentimentális hatásvadászatot (pedig éppenséggel megtehetné). Ahogyan egy nagyszerű mutatványnál hálálkodik a közönség: bravó!