Futballszerető embernek azért érdemes NB 1-es csapatok edzéseire járni, mert a másfél órás gyakorlatsorok az esetek többségében kristálytiszta bepillantást engednek a háttérbe, magyarázatul szolgálnak sikerre, kudarcra. Különösen a meccs előtti „taktikai edzések” adnak remek összevetésre alapot; mit gyakorol a csapat és mit sikerül abból megvalósítani a hétvégi bajnokin?
A négy fővárosi egylet gyakorlásait végigjárva csak megerősödött bennem az alapvetés; a véletlen a futballban olyan, mint lakatlan szigeten a tömegverekedés. Ritka.
Rövid távon borulhat olykor-olykor a papírforma, az esélytelenebb, de egységesebb, jobb napot kifogó legyőzheti a mérkőzés favoritját. Ellenben hosszabb távon, mint amilyen egy-egy bajnoki évad mindig a jobb játékerőből álló, a tudatosabb, átgondoltabban, építkező, napi munka szintjén jobb edzéseket végző közösségek végeznek az élen.
Arról nem érdemes vitát nyitni, hogy jelen állás szerint a Ferencváros a legnagyobb költségvetésű magyar klub, erős játékosállománnyal, új stadionnal, amely egyre inkább leszakad az állami csecsről, és ezzel fehér hollóként jó úton halad a piaci alapú működés felé. Ezért nem is ezen érvek mentén keresem a megoldás, hanem annak a kimagasló játékminőségnek az okát mutatom be, amit a Fradi hétről-hétre bemutat, amivel nagyságrendekkel ellenfelei felé nőtt idén ősszel az NB1-ben.
Megnézve az FTC edzését egyértelműen kiderült, az a fajta olajozott és gördülékeny csapatjáték, amit láthatunk a Fraditól, nem a véletlen szüleménye, nem a játékosok szellemi terméke, nem a “sztár” ösztönös megoldásaira hagyatkozó, belátható időn belül kipukkadó lufi, hanem a klubvezetés átgondolt koncepcióját megvalósító szakmai stáb tudatos oktatásának az eredménye.
A Fradinál a gyakorlatsorok nem hirtelen intuícióból, az edzés előtt negyed órával születnek. Az edzésfelépítés átgondolt, tervszerű. Ezért ahogy kell, mire a gyepre lép a csapat, már előre felbábuzott a pálya. Nincsenek szétbontva a játékosok, nincs “első csapat” és külön készülő másodrangúvá degradált “maradék”, hanem együtt gyakorol a komplett keret. Ezzel motivált marad, fejlődik a kezdőbe ritkán bekerülő fiatal és kellő nyomást érez a rutinos öreg játékos is. Bárki lehet kezdő, bárki kerülhet kispadra.
A kaput kapus védi (Ez csak azért nagy szó, mert gyakran előforduló hiba, hogy üres kapu előtt gyakoroltatnak az edzők.) Egy pozícióban több játékos is szerepel, megkülönböztető trikóban. A kúpos bóják helyén ember nagyságú, leszúrható bábú szimbolizálja az ellenfél játékosait. A játékos sorok egymástól kilenc méterre. A bábuk közötti térben lévő bóják, szintén a kijátszandó ellenfelet mintázzák. A játékosok felállnak a meccsen alkalmazott 4-2-3-1-es játékrendszerbe és hátulról indítva a labdát, leiskolázzák az előre megkomponált, megkoreografált támadásokat.
- Támadásvezetés szélen, tengelyben, oldalváltással, támadáskezdeményezés szélen, majd labdavisszahozatal a belső védőkig és ismételt támadásvezetés.
- Szárnytámadás felfutó szélső védővel illetve szélsővel. Eközben a tengelyjátékosok ügyelnek arra, hogy egymáshoz képest “cikk-cakkban”, értsd, semmiképp se vonalban helyezkedjenek, mert így mindig tudják alkalmaznia a rombuszjátékot, a „felpassz-visszapassz” kombinációt.
A támadások alatt Thomas Doll, – ha szükséges -, folyamatosan hibát javít. Mindig elmondja mi volt a rossz, és azt is hogyan várja a megoldást. Többször felhívja a figyelmet a támadás biztosítására, vagyis mindig maradjon támogató játékos a „labda vonala mögött”, mert labdavesztés esetén az üresen hagyott terület felkínálja a kontra lehetőségét az ellenfélnek.
A következő gyakorlat a centerre és a center mögötti három támadóra van kiegyezve.
A belső védő kipasszolja a labdát a jobbhátvédnek. A támadó mélységi passzra helyezkedik. Induló csel után labdát kap, az átvétellel szembe fordul a védővel, majd egy csel után a hosszú sarokba csavarja a labdát.
Az utolsó gyakorlatban a külföldön évek óta honos, Magyarországon kevés edző által, vagy egyáltalán nem alkalmazott módszert húz elő Thomas Doll, külön-külön képzi a csapatrészeket. A a támadók, támadást, a befejező fejeseket, míg a védők a védekezést, a hárító fejeseket gyakorolnak.
Nem félreérteni, nem bosszantásból, csak a megkülönböztethetőség kedvéért a rajzon lila játékosok adogatják be szélről a labdákat.
Képünkön a pirosak támadóként érkeznek a kapura, míg sárgák védekezőként. Ezután fordul a támadás iránya. Sárga az ellenkező oldali kapura indul támadást befejezni, míg piros védekezővé válik. Most a másik oldalról érkezik a beadás. A lilák felváltva jobbról illetve balról ívelik kapu elé a labdát.
Lássuk, mi zajlott a többi pályán? A Vasas taktikai edzéséről már írtam korábbi cikkemben. “Lötyögtek a semmibe”, a megtekintett Fradi-meccs előtti edzés futballértéke a nullához konvergált.
Az Újpest edzésén volt olyan gyakorlat, ami a csapatjáték csiszolását célozta, de ott nem zajlott olyan olajozottan a támadásvezetés, mint a Ferencvárosnál.
Feltehetőleg azért nem, mert a csapat gerince alig két hónapja, szeptemberre állt össze, így a tanulási folyamatban még nem tarthatnak azon a szinten, mint a lassan másfél éve alig változó kerettel készülő Ferencváros. Azonban az újpesti irány teljesen jó.
A látottak alapján az MTK labdarúgói az FTC-hez és az Újpesthez képest nem kezdeményező, hanem reagáló futballt tanulnak. Mindig az aktuális ellenfélből próbálnak felkészülni és ahhoz alkalmazkodni. Ez utóbbi a kulcsszó. Ebből kifolyólag, csapatjátékot leiskolázó gyakorlat nem is volt az edzésén. Ennek a futballgondolkodásnak az a végeredménye, hogy az edző mindig az eredményességre hivatkozva szabadkozik a nézhetetlen játékot firtató újságírói kérdésekre.
Ugyanakkor sem az Újpest, sem az MTK, sem a Vasas edzésén nem találkoztam poszttechnikai képzéssel, ami kulcsfontosságú, hiszen mint ahogy fentebb említettem külföldön magától értetődő, mi több, ez régen a magyar tradíció edzőinek egyik specialitása volt.
Ha már edzők: a szakma egyik legfontosabb kelléke a hibajavítás. E mentén lehet leginkább lemérni a trénerek hozzáértését. Ki, mikor avatkozik be a folyamatba, ki, kinek, és mit mond. Ugyanannak a gyakorlatnak teljesen más futballértéke lehet attól függően, hogy az edző milyen mentális üzenetet rendel a gyakorlat mellé, hogyan, milyen üzenettel, mikor, milyen hangnemben javítja a hibát.
E téren Thomas Doll nálam kitűnőre (5) vizsgázott, Nebojsa Vignjevics nagyon erős négyesre, míg László Csaba és Simon Antal kettesre.
Amíg Doll és Vignjevics utasításai mindig a működésre hatottak, hogy ki, mikor, mit csináljon, addig László Csaba és Simon és másodedzője Ferenczi István utasításai csak az esemény leírását célozták.
Például olyan általánosságokat pufogtattak, mint koncentrálj, kreatívan, pontosan, ergo nem a helyes és követendő megoldás felé terelték a játékosokat, csak korholtak és/vagy biztattak.
Konklúzióként megállapítható, játékosállománytól, a stadion minőségétől és befogadóképességétől, továbbá a klub költségvetésétől független a „taktikai edzések” minősége visszaköszön a játékminőségben is. Nem viccből játszik nézhető focit a Ferencváros és az Újpest – még, ha utóbbi egyelőre adós is marad az eredményesség terén – és nem viccből játszik jelenleg finoman fogalmazva kevésbé közönségszórakoztató, kivárásra és az ellenfél esetleges hibáira alapozó focit az MTK és a Vasas.
