Azt írod a legújabb könyvedben, hogy szégyellted és sokat sírtál azért, mert a gyermekeid császármetszéssel születtek. Vissza tudnál emlékezni erre az időszakra?
Eleinte nem zavart, elfogadtam, hogy az orvosom így döntött, és úgy gondoltam, csak az a lényeg, hogy ők egészségesek. Később – főleg, ahogy csatlakoztam 2004-ben a Születés hete mozgalomhoz – azt kezdtem érezni, hogy ezáltal én nem vagyok teljes értékű nő. Valahányszor szülés videót néztem, mélyről zokogtam. Valami olyasmi lehetett ez, mint amikor egy született nyomorék átéli, hogy ő sohase futhatott, táncolhatott, mozoghatott szabadon. Szinte csökkent értékűséget éreztem tőle.
Arról is szó volt, hogy a császáros babák nem tudnak úgy küzdeni az életben, mint a természetes úton világra jött társaik. Miért gondolod így?
Ezt nem én gondolom, több helyen olvastam. Látva a nagyszerű gyermekeimet, ezt egyáltalán nem tartom igaznak. A fiam kifejezetten harcos karakter. Neki mondjuk az életben maradásért is meg kellett harcolnia, mert nem várt baba volt. Naptár módszerrel védekeztünk, még volt egy évem a Jazz Konzervatóriumban, mikor megfogantam. Két hónapig nap, mint nap azon gondolkodtam, hogy elvetetem. (Elve-tetem, élve-tetem…) Aztán egyszer csak azt éreztem, hogy ő lenni AKAR, és hogy az ő akarata erősebb, mint az enyém. (Ez valami olyasmi, amikor az ember fejet hajt a sorsa előtt.) Ez a harcos attitűd most is ott van benne. A lányomat nagyon akartam, vágytam rá, hogy legyen lányom is. Rá meg épp ez a jellemző. Ő nem küzd, de ez nem azt jelenti, hogy nem kitartó és nem szorgos abban, amit csinál. A Kisképzőben ő nyerte meg a textil díjat (Gecser Lujza díj), így a MOME-ra a felvételire csak a 3. fordulóra kellett bemennie, és föl is vették ösztöndíjjal. Rengeteget dolgozik, tesz azért, amit csinál, mindkét gyermekem tevékeny.
Hogyan küzdötted le a szégyenérzetet?
Szó szerint meggyászoltam azt, ami kimaradt az életemből. Kisírtam, eltemettem, földolgoztam. Ez van. Nem szólhat egy élet arról, hogy mi minden nem adatott meg. Ahogy megyek előre az évekkel (most leszek ikrek havában 49), egyre jobban a VAN-ás érdekel, és nem az, ami nincs, vagy nem volt meg. Így is teljes értékű, sőt, kiteljesedett nőnek érzem magam.
