„ Itt a tavasz, jó a melasz” – firkantotta vigaszul a füzetembe a sörkertben, látva, hogy szomorú vagyok. Egy évvel járt felettem a gimnáziumban. 1983-at írtunk. Én részben már utána, ő épp előtte volt. És mindketten nyakig benne. Más okokból, de szokás szerint. Ezt a korszakot hívják ma a történészek „ puha diktatúrának.” Ő belehalt, én megmaradtam. Pedig fordítva jósolta.
„Tudod, zsidónak is pocsék lenni, de ál-zsidónak még inkább. Abba bele lehet dögleni. Te meg olyan vagy, mint egy egy jiddise mame: kézzel-lábbal rúgkapálsz” – mondta. Mindenkin átlátott. Mert érzékeny volt, mint a legfinomabb műszer és elképesztően tehetséges. Közben pedig meg lehetett őrülni tőle: az éjszaki látogatásaitól, amikor az ember arra ébredt, hogy megfullad a lopott virágoktól, amelyekkel teliszórta. Csak egyet nem lehetett: nem szeretni.
Akkoriban összevissza laktunk. Neki mindenhova bejárása volt. Éjszaka is. Meg a rendőröknek, akik folyton vegzáltak bennünket. Évekig nem tudtam feldogozni. Ha álmomban hozzám értek, felriadva, azonnal a „jogaimat” kezdtem sorolni, arra gondolva: házkutatás van. Ettől meg a fiúm őrült meg, de nem ezért szakítottunk.
A halálát sem hittem el el, csak évek múlva Rómában. Addig azt hittem: feltámad. Hogy arra is képes. De akkor ott, a Colosseum mellett, vad örömmel utána kiabálva egy hasonlító fiúnak, hogy „Balázs”, és látva, amikor megfordult, hogy nem ő az, felfogtam: nincs feltámadás. Legalábbis nekünk, és sírógörcsöt kaptam. Az olasz srác nem értette. Én pedig nem magyarázkodtam. A nyolcvanas évek közép- és kelet-európai, személyes tragédiáit Rómában? Lehetetlen.
Még ma is az, itthon is – jut eszembe a temetőben, ahol a fiúkat hallgatom az idei huszadik Benda Balázs-emléknapon. Egyikük épp arról beszél, hogy Balázs zsenialitása mellett “fogyatékos” is volt: “hiányzott belőle a zsarnokság tűrésének képessége.” A vakmerőségéről szóló legenda pedig valójában abból a kétségbeesett szorongásból fakadt, amellyel kereste a kiutat “a káoszt és a tűhegynyi pontosságot egyesítő”, a hatalmi rendszerek működését felismerő elméjével.
„ Ha meghalok, tegyetek egy kalapot a síromra ” – hajtogatta a házibulikban vigyorogva, amikor az erkélyről kihajolt megnézni: „hova esek, ha berúgok.” Végül nem kalapot kapott, hanem egy márványkövet, belefaragott egyik rajzával.
Ma már tudjuk, hova esett. De nem értjük, hogy 1992-ben miért sétált ki az ötödikről az életünkből épp aznap éjjel, amikor boldog volt, hazaérve Budapestről a Fiatal Művészek Stúdiójából, ahol jól fogadták, és úgy tűnt: végre beindul művészi karrierje, az 1983 március 15-én kezdődött, évekig tartó kálváriája után.
„Sokat olvas, értelmes, de munkájában nem eléggé kitartó” – olvasom az 1983-as, májusi, az őt „a nagy nyilvánosság előtt elkövetett izgatás” vádjával fél év, két évre felfüggesztett börtönbüntetésre ítélt bírói döntésben.
Ezt többek közt azért kapta, mert abban az évben, március 15-én, éjjel, átírva az 1848-as forradalmárok igényeit, kézzel új 12 pontot gyártott, melyekben többek közt az idegen –azaz a szovjet csapatok – kivonását, az ország függetlenségét és többpárti rendszert követelt, és ezt több helyen kiragasztotta Szeged belvárosában, de rajtakapták a rendőrök. ( Az eredeti dokumentum megnézhető a képgalériában.) Ráadásul az ellene folyó eljárásról még a Szabad Európa Rádió is beszámolt, úgyhogy példát kellett statuálni.
Miután letartóztatták, nem csupán nála, másnál is házkutatások voltak. Mentettük, amit tudtunk. A tiltott anyagok egy részét hozzánk, azzal, hogy az akkortájt már kicsinált, de mégis ex-elnökbíró anyám miatt nálunk úgysem keresik. Nem is. Balázs pedig nem köpött, elvitte a balhét.
Anyám pedig egy akkor még akítv kollegája segítségével csak annyit tudott tenni, hogy az ítélet halmazati büntetéseibe, melyek közt az egyik Balázsnak az ország középiskoláiból való kizárásáról szólt, “belecsempésztette” az „állami” szót. Balázs így tudott leérettségizni a váci piaristáknál. A két év próbaidő után pedig ugyan felvették az egyetemre, de már semmi sem lett ugyanolyan. Ő pedig sosem beszélt a szenvedéseiről.
Így csak őrizgetjük az emlékét: bedobva „a közösbe” a nálunk maradt ereklyéit, könyvet kiadva, évente emléknapot tartva, mely a temetőben kezdődik, aztán Balázs műveinek felolvasásával, a róla készült egykori mozik vetítésével és más, rá emlékező eseményekkel zajlik.
Mint az idei évfordulón is, amelyen a szegedi Metanoiai Artopédia színházi társulat egy direkt az alkalomra készített előadással idézi fel este hétkor az 1983-as esetet és következményeit ügyészi, bírósági jegyzőkönyvek és titkosszolgálati, megfigyelési iratok felhasználásával a Grand Caféban. Még odaérnek, ha kíváncsiak a nyolcvanas évek maradékára.
Benda Balázs idén lenne 47 éves. Pont mint én, nemsokára.
A cikkhez nyújtott segítségért és mindenért köszönet a “fiúknak.”
