A lanyha debreceni demonstrációt olyan incidens zavarta meg, amely egyből érdekessé tette a hallgatói fórumot. A vagy.hu a következőképpen számolt be az esetről: “Végre érkezik egy körülbelül tízfős csoport. Ezek nem köszönnek, amikor bejönnek, egyik még a kolompba is bele veri a fejét, majd megállnak, és néznek az ajtóban. Nem kérnek teát, nem veszik le a kabátjukat. Nem maradnak sokáig, az ilyenek nem szoktak. Először még arra gondoltam, hogy mégiscsak a fórumra jöttek, én meg előítéletes vagyok. Főleg, amikor az MTI tudósítójával és az egyik fotóssal többen is lekezelnek. Lokiszurkolók, ultrák. Jöttek, mert sérelmezik, hogy a diákok szóvá tették, új stadion helyett inkább az oktatásra kellene fordítani a milliárdokat.”
Később így folytatja a beszámolót a portál: “A fő hangadó (gondolom, amelyik a legjobban tudott beszélni közülük) úgy kabátban-sapkában elfoglalta a hallgatói fórum előadóinak kirakott székek egyikét, majd a mikrofont a kezébe ragadva kinevezte magát moderátornak. Bár halvány lövése sem lehetett arról, mit kellene csinálnia egy moderátornak, mert azonnal szólózni kezdett. A nem épp logikus és legkevésbé szalonképes „érvei” között szerepelt az ő négyéves gyermeke is. Remélem, otthon nem így beszél a gyerekkel. Mert azért valljuk be, az elég furcsa nevelési mód lenne, ha a jóétvágyat helyett azt mondanánk a gyermekünknek reggel: úgy nézel ki, mint egy buzi, edd már meg a reggelidet, vagy elvágom a torkod! Bár, ki tudja!?
Szóval főhősünk eszmefuttatását figyelve észrevettem, hogy el kezdenek kattogni a fényképezőgépek és forogni a kamerák. Na, gondoltam, pont ez kell nekik, ezért jöttek, szerepelni. De nem, „moderátorunk” nekik is odaüvölt, az egyiknek még azt is beígéri, hogy szétveri a gépét a fején. Furcsamód a fotósok többségét nem nagyon zavarja a beszólás, teszik a dolgukat tovább. A „moderátor” meg szólózik, buzizik, fenyegetőzik, okoskodik. Tíz perc múlva már elfárad, elindul a többiekhez a bejárat irányába. Beindul a csordaszellem, ahogy azt annak idején Nietzsche találóan leírta. Felbátorodnak, szinte már ölni is akarnak. Igaz, már előbb is volt némi finom utalás a mondandóban, hogy nem épp egészséges dolog velük kikezdeni, és egyáltalán az új stadiont vagy bármilyen Lokival kapcsolatos dolgot a szájukra venni a diákoknak. Most már nyíltan és egyértelműen fenyegetik a jelenlévőket. „Elvágjuk a torkotokat!” – és még hasonló szép kerek mondatokkal. Tehetik, hiszen a rendőrök diszkréten félrevonultak jó messzire, ne is hallják, mi történik odabent. Amikor már a pultos nem tud mit tenni, telefonért nyúl és közli, hívja a rendőröket. Gondoltam magamban, barátom, azokat hívhatod, épp most tíz perce adták át a terepet egy kicsit az ultrák egy csoportjának.”
A beszámoló szerint a kormánypárti újságírók, a rendőrök és a provokálók összejátszottak, ami a szerző szerint jól jellemzi a debreceni viszonyokat.
