Vannak egészséges félelmek, amelyek – helyzettől függően – megkörnyékezhetik a dolgozókat: például ha a cég mutatói rosszul alakulnak, sokak fejében megfordul, hogy elbocsáthatják, vagy épp retteghetnek a főnöktől. Sok olyan fóbia van, amely hatással lehet valakinek a munkájára, de ezek kezelhetők, ha nincsenek összefüggésben a tevékenységgel (például a tériszonyos munkás nem építkezésre megy dolgozni, vagy aki agoraphobiás, nem lesz piaci árus.) Ám vannak olyan fóbiák, amelyek kimondottan a munka világára jellemzőek – olvashatjuk a P&Bert fejvadász cég hírlevelében.
Primaforaphobia – félelem attól, hogy elsőként távozunk a munkahelyünkről
A primaforaphobiás esetek az elmúlt harminc év alatt megháromszorozódtak, a szakszervezeti mozgalom hanyatlását tartják e jelenség okának. Fontos a betegség korai felismerése, ugyanakkor nagyon nehéz is, mivel a betegek többsége nem hajlandó szabadnapot kivenni, hogy kezeltesse magát. (A szó eredete: primus ’első’, foras ’kint’.)
A terapeuták véleménye szerint a betegség első jele az úgynevezett trójai e-mail, a reggel azonnal elküldött levél. Még ha a tárgyhoz azt is írják: „a Hongkongból kért adatok”, a trójai e-mail lényege mégis az, hogy mindenkivel tudassuk: már hajnalhasadáskor bent voltunk a munkahelyünkön. A primaforafób ezzel hallgatólagosan azt közli, hogy hagyhatják ésszerű időben távozni anélkül, hogy utánaordítanának: „Á, csak fél napot dolgozunk?” A primaforaphobia legfőbb okának a létszámleépítést tekintik: ez kissé ironikus, hiszen ez egyben az egyik gyógymódja is – vélik a szakemberek.
Officinophobia – félelem a munkahelytől
Ki ne szenvedett volna a fóbiától élete valamely szakaszában? Akad olyan szegény ördög, akit egész életében kínoz. Csak egy egészen elenyésző kisebbség mentes tőle. (A szó eredete: officina ’munkahely’.)
A Szerencsejáték Zrt. nemrég megbízatást adott a kutatásra, mely ki is mutatta, hogy a lottózók túlnyomó többsége officinofób. Nem annyira az orvosi diagnózis tárja fel a betegséget, mint inkább a házastársak vagy a barátok: ugyanis feltűnő a szokott tünet, amikor is munkanapon délig ágyban maradunk. Krónikus betegek délután 4 és 5.30 között a kabátjukban állnak rajtra készen (csak a kapucnit teszik a fejükre, de nem bújnak bele az ujjába, mint annak idején az iskolában, a kicsengetésre várva).
