Félrehúzza a tehén farkát, úgy törli, dörzsöli le ronggyal a véres szarcsimbókokat. Fertőtlenítőt spriccel a sebre, hagyja, hadd hasson a szer, töröl, megint spriccel, töröl, spricc. Karola, ő a marha, rúgkapál, menekülne, de a rácsos ketrecben, ahová vájdlingnyi darával csalta be a gazda, se előre, se hátra. Tamás félredobja a rongyot, kezében csipesz – amilyennel polgáribb helyen asszonyok szedik a szemöldöküket –, kikelt petékre, „csontikra” vadászik vele. Egyet sem lel, úgy tetszik, eredményes volt a tegnap egyszer már abszolvált háziműtét. Záróaktusként zöldeslila oldat kerül elő, abból pumpál a „felületre”, olyan a szaga az orvosságnak, menekül tőle minden rovar.
Légy köpte be Karola péranyílását, azt gyógyítja Tamás.
Fotók: Neményi Márton
Tamás nyár eleji gyerek, nyakunkon a szülinapja, mindjárt tizenkét éves. Belevaló srác. Rendre hatkor kel, etet, itat, összekészül, siet iskolába, délben haza, etet, itat, tanul másnapra, segít a ház körül, este etet, itat, kidől. A minap bába volt egy hasas koca mellett. Mire a felnőttek kiértek az ólhoz, hat malacot csecsre tett, s várta a maradék kettőt. Ősszel meg szántóversenyen járt, negyedik lett a felnőtt mezőnyben, pislogtak a parasztok. Vannak saját jószágai is. Tavalyi két bikáját leadta, ahogy elérték a súlyt, ötszázezret kaszált érte. A pénz zöméből borjúkat vett, legyen utánpótlás, a maradékból telt motorra és némi ajándékra is a kishúgainak. Fáin fiú, tényleg, vagány, dumás. Bármi lehet belőle. Nagybirtokos vagy kisgazda, pénzes nyájtulaj vagy naphosszat fa alatt heverő juhász, vezérigazgató vagy cseléd, állatorvos, agronómus, politikus, győztes, vesztes.
Apja, Horváth Jani, a „fehérhajú” sem hétköznapi figura. „Félalbínó vagyok. A bőrömben nincs pigment, a szemembe viszont jutott egy kevés.” Jani lassan harminc éve mentőzik, bámul a nép, amikor kipattan a hószín esetkocsiból. Műszakon kívül közösen gazdálkodik komájával, a copfos Gál Ferivel.
Bábonymegyeren vagyunk, nyolcszáz lelkes falu ez, negyedórányira a Balatontól. Lassan túlteszik magukat Feriék a reggeli sokkon, mikor is élénk sajtóérdeklődés mellett kamion vitte el tizenhárom marhájukat. „Trudi, Boborján, Lüszi, Picúr, Lola… A családtagjaink voltak” – így sorolta kamerába a könnyező gazda a jószágok nevét.
Feri siófoki srác, géplakatos, ’95-ben vásárolt itt egy romos házat háromszázötvenezer forintért, s gazdálkodásba fogott. Autóval érkezett, négy malacot emelt ki a csomagtartóból, addig városi lakása teraszán tartotta őket – röfögéssel indult a reményteli új élet. Apránként bővítette a rancsot, bontott, falazott, mikor mit, gazdagította az eklektikát; a ház tetejére, második szintnek egy valamikor autósboltnak otthont adó fakuckót applikált. A telekvégen ma döglött Robur, itt-ott rozsdás konténerek, az egyikből valaha kenyeret árultak, a másikból a fene tudja, mit. A disznóól tetejét vesztette, a sufni téglafala beszakadt, vontatás közben csúszott rá Feri a télen, úgy maradt. Elöl kutyák csapatban, heten, hátul koca dagonyázik malacaival, van tere, a marhák meg ridegtartáson, de esőben, hóban azért van hová húzódniuk.
Traktor is van, csehszlovák, ugyan negyvenesztendős, de egyetlen tankolással kihúzza az évet, lett bálázó és rendsodró is.
Egészen ma reggelig huszonegynéhány húsmarha hízott az udvaron. Hogy el kellett adni a csorda felét, annak oka, mondja Feri, hogy egyetlen kávéskanálnyi földet sem nyertek az állami pályázaton. Egy „nagyállategység” tartásához két hektárt javasol a szakma, vagyis a két komának ötven hektárnyira volna szüksége. Ehhez képest Ferinek van másfél hektár saját legelője, ugyanannyi szántója, plusz a közelmúltig bérelt hozzá további nyolc hektárt. Nem sok, de ennyiből is megoldották. Aztá,n hogy az állam meghirdette a földjeinek újraosztását, pontosabban húszéves bérbeadását, hőseink is pályáztak, négy parcellára, összesen száznyolcvannégy hektárra. Úgy kalkuláltak, ha csak a negyede bejön, már megoldva két évtizedre a takarmánykérdés.
Nem sikerült. Viszont szereztek két haragost. Az egyik a falu tán legtekintélyesebb embere, Ágh János. Ágh nagygazda, önkormányzati képviselő, a most elosztott hatszáz hektár kétharmadát vitte, köztük az összes olyan placcot, amire Feriék is aspiráltak. A másik haragos tán még Ághnál is hatalmasabb: a Nemzeti Földalap. Ne menjünk bele a részletekbe, a lényeg: márciusban, amikor látszott, hogy a komák a maguk szerény kétszer másfél hektárján kívül kiszorulnak mindenhonnan, nagy gazdatanácsos- és sajtóhacacáréval akasztófát állítottak. Méghozzá a házuk melletti, a földalap tulajdonában lévő, nem mellesleg Ágh bérleményeként jegyzett, de Feriék által használt területen. Az ácsolaton tábla lógott, „ezt tette velünk az NFA” és „így végeztek ki minket” szöveggel.
Lett sértődés. Ágh emberei másnap lebontották az akasztófát.
Ezt követően furcsaságok történtek a Gál-porta környékén. „Egyik reggelre valaki a kapunkra mázolta: ha pofáztok, megdöglötök! – mondja Feri. – Egy falubeli férfi, egy szócső megsúgta, ha jót akarok magamnak, keressek máshol földet, egy ismerős pedig jelezte, errefelé könnyen elássák, aki sokat kavar. Utóbb mentem volna ki a határba szénát gyűjteni, meg is beszéltem a gazdával a dolgot, de az utolsó pillanatban kigyulladt a mező. Aztán kaptunk állat-egészségügyi ellenőrzést, a doktor még abba is belekötött, miért piszkos a bejárati ajtó. De a legszebb az volt, amikor vasárnap reggel megjelent az ÁNTSZ, hogy ők most azonnal vízmintákat vesznek, mert állítólag trágyalé szivárog tőlünk a közeli patakba. A vizsgálatot végző nőt szombat este riasztották, azt mondta nekem, huszonkilenc éve dolgozik a cégnél, de ilyen még a vörös iszapnál sem esett meg vele. Persze nem találtak semmit.”
Pártos segítőjük is termett a komáknak, kajászói gazdatanácsosok és helyi LMP-sek homorítottak mellettük az oligarchák elleni országos küzdelem jegyében, sőt Szabó Rebeka személyében még országgyűlési képviselő is exponálta magát a tanyán.
Feri jelmondatot fabrikált: „Nem Bábonymegyer ez, hanem Ághfalva.”
„Kommunista újságtól hív?” – ez az első mondata Ágh úrnak, amikor felveszi a telefont. A második pedig ez: „Ott van magukkal a Szabó Rebeka?” Mondjuk neki: „Politikusokat nem fuvarozunk. De miért is kéne velünk lennie?” Na, hogy erre mit válaszolt Ágh János, nem írhatjuk ide, annyit segítünk, hogy állítása zagyvagyörgygyula-kompatibilis.
Ágh ingerült, úgy tetszik, Feri és Jani különösen a bögyében van. „Egyik cigány, másik mesztic – így osztályoz. – Nézzék meg az én udvaromat, és nézze meg az övékét!”
Megnézzük. A telepet húsz éve vásárolta a helyi állami gazdaságtól, azóta fejleszti gőzerővel, most épp százhatvanmilliós uniós pakkból gépesít, panaszolja, csupán hetvenöt százalék a vissza nem térítendő csomag. Háromezer birka lakja a bázist, évi kétezer-ötszáz bárányt ad el innen olasz piacra a góré. A környék Ághé, jószágai legelik; részben saját föld, részben állami, az emlegetett pályázaton kilencven hektárt nyert. A kecskéző felesége szintén kilencvenet, a szürkemarházó fia kétszázat. Így esett meg, hogy az első kör hatszáz hektárjából háromszáznyolcvan Ágh-birtok lett. „A másodikban is indulok, jár nekem még vagy ötszáz hektár. Igenis igényt tartok rá. Kinek, ha nem nekem? Tartsál, öcsém, háromezer birkát, százhúsz szürkemarhát, százhatvan kecskét, harminc lovat, akkor te is nyersz. Nem irigyelni kell, hanem csinálni!” Ezt üzeni a faluvégre.
Ágh úrra azt mondják a komák, olyan, mint Döbrögi. Pedig van benne Ludas Matyiból is. Hetven-harminc. Vág az esze, pocakja mint egója, nem az a fajta, aki hagyja kóstolgatni magát. „Nem is értem, ezek a Pistiék hogyan mertek szembejönni velem.” Ezt speciel mi sem értjük. „A fehérhajúnál komolyabb emberek sem jártak túl az eszemen – így Ágh. – De nem ám. Ültem én börtönben nemi erőszakért, és feküdtem kórházban átszúrt tüdővel. Túléltem.” A gyilkossági kísérlet tíz éve esett meg, rég látott katonabarát a tettes. „Elcsalt magához azzal, hogy eladna nekem egy Stihl fűrészt. Aztán belém nyomta a kést a nálam lévő pénzért. Az erőszak pedig úgy volt, hogy feljelentett az akkori élettársam, akitől a fiam is van. Első fokon öt év fegyházat kaptam, öt hónapot le is ültem, de kihozott az ügyvédem. Természetesen hamis volt a vád. Hát minek erőszakoskodni? Pláne annyi év után. Ma már amúgy sem megkapni nehéz egy nőt, hanem lerázni, az a tudomány.”
Amúgy ki lehet jönni Ágh úrral, csak hallgatni kell az útmutatásaira. Annak idején javasolta a komáknak, egyeztessenek, mielőtt beadják a földpályázatokat. „Vártam, mikor hívnak fel, de nem tették. Inkább nekiugrottak az állam torkának. Ha nem harakiriznek össze a földalappal, ma lenne földjük, de ha téged ma szíven szúrlak, s holnap megyek, adj kenyeret, mit csinálsz? Ugye?… Én bezzeg nem harcolok senkivel, se állammal, se Csányival, se Nyergessel. Élni és élni hagyni, ez az elvem. Sajnálom őket, fáj a lelkemnek, hogy ennyi eszük van. Hót kották. Ezzel együtt tiszta szívemből kívánom, hogy a következő körben kapjanak valamennyit. És aztán két-három év múlva megnézzük, mire jutottak vele… De nem dolgozni akarnak ezek, hanem felmarni a támogatást, abból kifizetni az adósságaikat, aztán majd meglátják. Én, mióta az eszemet tudom, kint vagyok az állatokkal. Nem nyaralok, nem jártam sehol, csak Romániában, oda is emberért mentem, mert itt már nem találni munkást.”
Hallunk tőle jó kis szentenciákat. Meséli, sok éve ugyanannak a kereskedőnek adja le a bárányokat, pedig olykor, ha hiány van a piacon, beesnek extra ajánlatok. „De nem szabad kapkodni, mert az ember előbb-utóbb biztosan belekap a saját szemébe – ehhez tartja magát. – Bolond, aki felrúg egy jól működő kapcsolatot.”
Ágh fiatalon karbantartó volt egy siófoki üdülőben, aztán „elvégeztem egy-két iskolát, állattenyésztőt gyorsműveletbe, majd kilencszázhetven körül elmentem parasztnak, dolgoztam bérbe, volt egy-két traktorom, aztán kombájnom is”. Ez nőtte ki magát a ’93-as telepvásárlásig.
Ma tíz embernek ad munkát. Főjuhásza nemrég halt meg, kedves fája alá temették a réten, így kérte az utolsó napokban. „Na, itt a csavaros eszű, ezt mondta mindig, amikor megérkeztem” – így göcög Ágh gazda, aztán mutatja, micsoda faszobrot faragtatott az öreg emlékére.
Egy „kolléga” belehallgat a beszélgetésünkbe, a domboldalra telepszik, rágyújt, onnan méregeti a diskurálókat. Ágh a szeme sarkából vet rá egy pillantást.„Ne a fűre, fölfázik a segged!” – így óvja a munkaerő egészségét. „Oda ülök, ahová akarok” – jelzi viszonylagos autoritását a juhász. És hogy kompenzáljon, gyorsan hozzáteszi: „A bárányok alakulnak.”
Nyugtázza Ágh a jó hírt, aztán megint a komák kerülnek szóba. Először is a porta kapujára pingált megdöglötök. „Ugyan már, ők maguk föstötték ki, aztán reggel mondta nekik a Rebeka, hogy hívjátok ki gyorsan az ATV-t. Ki is hívták. De én ezen is röhögök.”
Ötször is elmondja, nem haragszik Feriékre. Csak kicsit. „Hírbe hozták a családomat, ezért majd csak akkor bocsátok meg nekik, ha eljönnek imádkozni a templomomba.”
Hogy micsodájába? Igen, templomába. Ugyanis Ágh vett magának egyet. „Nem katolikusat. Tisztességes református ember vagyok én!” Hatszázezer forintot szurkolt le a presbitereknek, így lett övé Isten háza, csupán annyi volt a kikötés, hogy „garantált a funkciómegtartás”. Az összedőléstől mentette meg az épületet, azt mondja, tízmillió kell a renoválásra. „A felét már beletettem. Az összes ablakot legyártattam novicsentó eredetibe, csak erre kétmillióm ment el.” A maradékra meg pályázgat, rutinja van abban is. „Egyszer már nem nyertem, most máshová adom be. Ha megint nem kapok, megcsinálom saját pénzből. A jó Isten segítségével lesz rávaló, ellenek szépen a birkák. És a perselypénz sem az enyém lesz ám a misék után, hanem a papoké!”
Mint tudjuk: élni és élni hagyni.
„Ha szabadságon van valamelyik emberem, beállok juhásznak, kihajtom a nyájat, aztán délben, mikor megszólal a harangom, megállok, hallgatom, és előveszem a szalonnámat meg az üdítőmet.” Bukolikus. „Ugye, hogy van szerethető oldala is ennek az Ágh Jánosnak, nemcsak a kapzsi, akinek folyton azon jár az esze, hogy megszerezze a földet a fehérhajú elől? Na, jó egészséget… az ellenségeimnek is ezt kívánom, hogy tudjanak küzdeni velem.” Ezzel köszön el. De előtte még dicséri Horváth Tomit. „Tetszik nekem az a gyerek, látom benne a kibaszott nagy kurázsit, elég a szemibe nézni. Istápoltam már pár ilyet az indulásánál, mindből komoly gazda lett, sok földdel. Ennek is segítek majd, ha odaér. Még az is lehet, többet adok neki, mint az apja.”
Hümmög Tomi, mikor említjük, milyen szépen beszélt róla Ágh. Persze nem mereng sokáig a dicséreten, inkább igyekszik Karolához. Úgy saccolja, három nap, és teljesen meggyógyul az állat. „Nagygazdaságban tán túl sem élné, mert mire észreveszik a bajt, belepusztul egy ilyen betegségbe” – ezt a következtetést vonja le.
Áll a lilafarú tehén, a bábonymegyeri milka mögött; kontraposzt, karok csípőre, pulóverujj fölgyűrve, átnéz a kamerán. Tehetséges srác, vagány, dumás kölök. Mindenki szereti. Tíz év, húsz, harminc, esetleg harmincnyolc, s lesz belőle nagybirtokos vagy kisgazda, kőgazdag birkás vagy fa alatt heverő juhász. Vezérigazgató vagy cseléd, állatorvos, agronómus, szülinapos miniszterelnök.
