Abban teljes a konszenzus, hogy sürgősen át kell szabni a vonatkozó törvényeket, ráadásul tetemes késést ledolgozva kell megteremteni a digitális műsorszórásra átállás jogi kereteit. Emellett a médiumok digitalizációs hajlandóságára sem igazán számíthat a törvényhozó.
A közszolgálatiak kóros pénzhiányra hivatkoznak, ha a téma szóba kerül, a nézettség kétharmadát bezsebelő két országos kereskedelmi tévé pedig bármire azzal riposztozhat: tavalyelőtti koncesszióhosszabbításukban egy szó sem esik a témáról.
Heteken belül szükség lehet a politikai konszenzusra, hiszen a mostani táncrend szerint a parlament szakbizottsága saját indítványaként terjesztené az Országgyűlés elé az anyagot, amelyhez mindkét oldal támogatása elkél.
Az ellenzéki médiapolitikusok nem egységesek abban, egy vagy több kódexben kellene-e szabályozni a területet, abban azonban teljes az egyetértés, hogy ha az utóbbi megoldást választják, egyszerre kell elfogadni ezeket a kódexeket. Ezt hivatalosan a koherenciazavarok kiszűrésének szükségességével, nem pedig a politikai oldalak közötti bizalmatlansággal indokolják.
Késő bánat
Vesztegetni való idő pedig nincs: szakemberek szerint már így is mintegy fél évtizedes lemaradásunk van a digitális átállás kereteinek megteremtésében. Az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) egyik illetékese nemrégiben arra hívta fel a figyelmet egy konferencián, hogy az analóg rendszerek lekapcsolásáig hátralévő öt esztendő kevesebb, mint amennyi Nagy-Britanniának kellett az átállásra. Azt feltételezni pedig nincs okunk, hogy Magyarország egy hirtelen lendületvétellel lekörözné a szigetországot. Mások arra intenek, nyugaton mindenütt két-három „gyakorlóévvel” a törvény elfogadása után pályáztatják meg a multiplexeket – nálunk ezt az idei évre tervezik –, jogszabály pedig még sehol.
Egyéni befutó
Éppen a késéssel érvelt nemrégiben Vári Péter kormány-főtanácsadó egy tanácskozáson amellett, hogy több törvényre szabdalva kerüljön a parlament elé az átfogó médiareform. Így ugyanis nem kell bevárni, amíg minden részterületre vonatkozóan kiérlelik az elképzeléseket, hanem ami készen van, az mehet is a T. Ház elé. Így persze elképzelhető, hogy több éves eltéréssel léphetne hatályba az a négy-öt törvény, amely a kormányzati elképzelések szerint a médiát szabályozná.
A mostani állás szerint ugyanis külön-külön jogszabály rendelkezne az elektronikus műsorszolgáltatás alapelveiről, a kereskedelmi, a közszolgálati médiumokról, valamint a digitalizációról, míg egyes szakkérdéseket a reklámtörvényben szabályoznának.
Mindebből ma annyi biztos: az ORTT még tavaly megküldte az illetékeseknek – így a kancelláriának és az Országgyűlésnek – a megrendelésére készült médiatörvény-tervezetet, amely a külön törvénybe álmodott területek mindegyikével foglalkozik.
Forog a film
A tervezet szerint a kereskedelmi médiumok tulajdonosai korlátlan számú rádiót vagy televíziót működtethetnének egy-egy vételkörzetben, amíg nem minősíti őket jelentős véleményformáló erejű társaságnak a médiahatóság. Noha ehhez húszszázalékos évi átlagos közönségarány szükséges, már ezen érték háromnegyedének elérése esetén is így határozhat a testület a cég szomszédos piacokat befolyásoló képessége alapján.
A nem tematikus csatornáknak évi műsoridejük legalább felét európai, minimum harmadát magyar nyelven vagy hazai alkotások alapján készült műveknek kellene kitöltenie, és tíz százalékot meg kellene haladnia a független alkotások előírt arányának. A nem szakosított médiumok számára tévék esetében húsz-, rádióknál tizenöt percnyi egybefüggő híradást írna elő a javaslat főműsoridőben.
Az előterjesztés elfogadása esetén kettéválna a médiahatóság: az ORTT feladatkörébe a pályáztatási és a műsorszolgáltatási díjakkal kapcsolatos ügyek mellett csupán a piaci koncentráció elleni fellépés tartozna, míg a műsorszolgáltatók számontartásában, a szabálytalanságok megállapításában és szankcionálásában az Országos Rádió és Televízió Felügyelet volna illetékes.
Közös ló
A két év alatt kidolgozott, közel százoldalas tervezet nem kényeztetné el a közmédiumokat, amelyeknek összesen ötvenmilliárd forintnyi – a mostanival körülbelül megegyező – éves keretből kellene gazdálkodniuk a hatálybalépést követő első naptári esztendőben.
A bőségszaru közelébe ezután sem engednék a két köztévét és a Magyar Rádiót, hiszen az összeget a jegybank által megállapított infláció mértékében szoroznák fel.
Az viszont már kérdéses, hogyan jutnak majd dűlőre a három cég felügyeletére hivatott egyetlen közalapítvány tagjai például forráselosztási kérdésekben. A közös kuratórium gondolatát ráadásul sokan úgy értékelik: a testület létrejötte az első lépés lehet az összevonás útján.
Kicentizve
A három médiakuratórium helyébe lépő Országos Közszolgálati Műsorszolgáltatási Tanács kilenc tagját egyetlen szavazással – és kétharmados többséggel – választaná meg a parlament. Feltéve, hogy képesek túltenni magukat azon, hogy jelölésük nem lehet paritásos, hiszen öt helyre kell delegálniuk a frakcióknak. Emellett (a mostani kuratóriumi rendszert idézve) egy-egy tagot a tudomány és az oktatás területe, a történelmi egyházak, a hazai kisebbségek és a határon túli magyarok, valamint az Országos Érdekegyeztető Tanács munkaadói és munkavállalói oldala ajánlana.
A három – a közalapítvány tulajdonában lévő egyszemélyes, zártkörű, nonprofit részvénytársaságként működő – közmédium élén öttagú igazgatótanács állna. Ebben az elnök, szakmai és gazdasági helyettese, valamint a közalapítvány tulajdonosi testületének két kinevezettje kapna helyet. A szuperkuratórium mellett 12 tagú programtanács működne a társadalmi megrendelést tartalmazó műsorpolitikai elvárások elkészítésére, valamint azok teljesülésének ellenőrzésére.
