A hatvanhét éves művésznek, aki New Yorkban igazi sztárnak számít, nincsenek önfényező allűrjei, türelmesen várja a sajtó és a média képviselőit, azokat, akik idejében észhez kaptak, hogy talán nem szeretnének lemaradni egy élő művészettörténeti legendával való találkozásról.
Land art, body art, köztéri projektek, óriás szobrok, videomunkák, installációk… Sorolhatnám még a műfajokat, de inkább megkérdezem, van olyan, amivel nem foglalkozott a pályafutása során?
A festészettel. A konceptuális művészet, ugyanis, amit én is képviselek, elutasítja a hagyományos festészetet. Az itteni kiállítás azért érdekes, mert jórészt abban az időszakban keletkezett műveket hoztam el a műtermemből, amikor a festészet Amerikában és Európában egyaránt a másodvirágzását élte. A nyolcvanas években én tehát a korhangulattal szemben dolgoztam, mert az emberek nem mentális, hanem vizuális stimulációkra vágytak. Gondoljunk a graffitire vagy az újexpresszionizmusra. A ’90-es évek aztán a konceptuális alkotások számára is meghozta újra a figyelmet.
A Kogart Ház-beli kiállítás egyik kisfilmjében egy emberi kéz szisztematikusan pusztít el egy páfrányt úgy, hogy az öklében tartva teljesen összegyűri azt. Több fotósorozat foglalkozik a kőből, levélből kirakott tenyérrel. A kéz fontos eleme az ön művészetének? Egyáltalán van-e valami közös az ön olyannyira különböző alkotásaiban?
Az ész és a kéz a képzőművész legfontosabb eszközei, de ha a kézhez nem járul ész, az embert könnyen, nagyon könnyen elragadják az érzelmei vagy a politikusok, és ez sok baj forrása lehet. Már nagyon régóta ennek a képzőművészetnek nevezett dolognak a színpadán állok. Ha azonban a munkáim összefoglalható jellemzőjét kérdezik, akkor egy dolgot mondhatok, azt, hogy az állandó változás a legjellemzőbb a művészetemre. Szinte egyik évről a másikra változik. Nem fejlődésnek mondanám, hanem mindig valami újat akarásnak. Bízom abban, hogy ennyi év után kikristályosodni látszik egyfajta logika, ami mentén én a világról gondolkodom, hogy megnyilvánul az az erő, ami a formai és a műfaji változtatásokra sarkall. Talán látszanak a mindig megújuló gondolatok. Hát, csak ebben bízhatok!
Édes háború, A Diane tornádó torkának cirógatása, Zord utazás a csontok megmozgatásához. Honnan ezek a műcímek?
Nálam mindig a szavak indítják el a folyamatot. Van egy füzetem, ahová a bejegyzéseimet készítem, csak úgy irkálok. Szavakat, mondatokat… Az intellektus nagyon fontos része a munkáimnak, de nem uralhatja el az alkotást, mert akkor elveszik valami elemien lényeges dolog. Egy művésznek tudnia kell ezt, és óvatosnak kell lennie. Mindamellett a művészet a tudomány és a filozófia sajátos kombinációja. Elgondolkodtató viszont, mert a tudománnyal ellentétben ellentmond a törvényeknek. Nem törvények, hanem paradoxonok szerint működik. Kiforgathatod a kvantummechanikát, viccet csinálhatsz az einsteini fizikából, mint ahogy én is tettem a “gépeimmel”. A művészet mégis komoly… és egyben egy leírhatatlan, titokzatos foglalkozás.
Tűzvetőgép, ami a szikra kipattanásához hasonlítja az emberi gondolatok születését, világítótorony, ami átlátszó a szalagján a föld és a víz neonszavait futtatja, a vízhez hajoló, inni készülő ház. Játékos projektek!
Az invenció a lényeg. Nincs sok bizodalmam azokhoz a művekhez, szobrokhoz, amik soha sem változnak, nem mutatnak valami újat. De az emberrel is ez a helyzet. Attól még, hogy valami jót feltaláltál 20 évvel ezelőtt, de azóta semmit sem csináltál, csak ismételed, ismételed önmagad, hát ugyanolyan unalmas maradsz… Azt hiszem, a mentális asszociációk működése a legtitokzatosabb ebben az egészben. Akár egy ember is – éljen, mondjuk, Budapesten vagy vidéken – képes új alapokra helyezni a műveket, így magát a képzőművészetet. Mintha egy olyan tudományággal lenne dolgunk, amit akár egy új gondolattal, egy új nézőponttal, egy új véleménnyel vagy egy új felfedezéssel is drámaian tudunk befolyásolni. Sőt, ezáltal megváltoztatjuk az egészet, úgy ahogy van. Festmények mindig lesznek, és amíg világ a világ, a hagyományos értelemben vett művészet is élni fog, de megismerni nem fogjuk tudni. A művészetet soha, csak a művészettörténetet.
Mi az, amit jelenleg is használ mint az alkotás eszközét? A testét, a növényeket, a kamerát, a papírt?
Hát, a testemet húsz éve használtam ezekre a célokra. Nem, ma már csak egy tollat, egy papírlapot és a telefont használom…
A telefont?
Igen. Az a köztéri projekt, amin most dolgozom, fizikailag meghaladja a képességeimet, ezért most más embereket “használok” arra, hogy segítsenek műalkotásokat létrehozni. Igénybe veszem az építészeti tudásukat. Azt hiszem, ez teljesen normális, de tény, hogy jelenleg nem az életem legjobb periódusában vagyok. Ezért viszont nem érdemes nagyon szomorkodni, mert nyilvánvalóvá vált számomra, hogy egy művésznek szinte szükségszerű, hogy kényelmetlenül érezze magát. Ha minden rendben van az életében, nem fog dolgozni. Ez olyan, mint a jóllakottság. Ha jóllaktál, elfáradsz, és elmész aludni. Jobb egy kicsit mindig éhesen maradni.
– Lipovszky Csenge –
