Hogyan indul egy ilyen túra? És miért pont a Cho Oyu?
Egy hegymászó mindig mászni akar. Összesen 14 darab nagy nyolcezres csúcs van, ezek nagyjából egy helyen találhatóak – és egy magashegymászó előbb-utóbb eljut oda, hogy a nyolcezres csúcs egyikét megmássza. A 14 csúcs közül ráadásul a Cho Oyu egy viszonylag „könnyen kezelhető” hegynek számít. Nem túl nehezen mászható, jó a statisztikája, vagyis kevés ember lett a hegy áldozata. Viszonylag könnyű feljutni az alaptáborba, és ha az embernek megvannak a kapcsolatai, akkor nem túl nehéz az engedélyek beszerzése sem. Éppen ezért sok expedíciót szerveznek erre a hegyre.
A Cho Oyun lehetőség van a szólómászásra is. 4500 dollár a csúcsengedély, ami csak annyit tesz lehetővé, hogy felmenj a hegyre. Ez olcsónak számít a Himalájában; van olyan csúcs, amit ha a nepáli oldalról mászol, akkor mindegy, hogy ezt egymagadban teszed, vagy csoportos expedícióval, 50 ezer dollár az engedély.
Korábban több expedíción is részt vettem már Nepálban. Így jött az ötlet, hogy csatlakozok egy nemzetközi expedícióhoz. Felhívtam egy ismerős nepáli ügynökséget, kértem tőlük úgynevezett base camp support-ot (alaptábori támogatottság, ez a legolcsóbb lehetőség, hogy feljuss a hegyre), így Katmanduból, Nepál fővárosából a hegy lábáig velük utazhattam, az expedíció logisztikáját használhattam.
A hegy lábától a csúcsig viszont egyedül kellett mindent megoldanom. Onnantól tehát nincs serpa, aki segít a mászásban, gondoskodik rólam, nincs logisztikai támogatás, senki nem főz nekem teát, és nem használok mesterséges oxigént. Csak mászok egyedül. Nem építek ki táborláncot, mint az expedíciós stílusban. Ez az úgynevezett alpin stílus. Egy expedícióval együtt mászni értelemszerűen sokkal többe kerül, annyi pénzem nem volt. De nem ez volt a döntő érv – kihívás egyedül megtenni a csúcsra vezető utat.
Mint filmrendező milyen tervekkel vágtál neki az útnak? Voltak előre eltervezett forgatókönyveid?
Mivel filmrendező vagyok, így a hegymászás és a filmezés együtt jár. Többször voltam már a térségben, tudtam nagyjából, mit akarok filmezni. Ennek ellenére nincs merev forgatókönyv. Nem is lehetne, hiszen ha valami történik, amit érdekesnek találok, viszont nem tudom előre, hogy be fog következni, az belekerül a filmbe. Ilyen volt például, hogy útközben a bungee-jumpingoltunk, és értelemszerűen a sajátos autószerelés sem volt a forgatókönyvben.
A nepáli királyi család drámája – na az aztán végképp nem volt betervezve! Amikor Katmanduban voltam, négy napos statáriumot hirdettek az országban, se ki, se be. A királyfi ugyanis bekattant és kiirtotta a családját. Óriási belpolitikai viszály volt. Mindenki azt tanácsolta, hogy ne menjünk ki az utcára, mert veszélyes, tüntetések vannak: maoisták vonultak fel a fővárosban sarló-kalapácsos zászlókkal. Mivel újságíró is vagyok, ezért érdekelt a téma, körül kellett néznem.
Borzasztó érdekes volt az is, amikor mélyebben betekinthettem egy tibeti család életébe. A csúcsra ugyanis az út Tibeten keresztül vezetett, ahol épp beindult a hóolvadás, véget ért a téli monszun. Ilyenkor a tibeti családok összeállnak és együtt terelik a jakokat a hágókban. Találkoztam egy kissráccal a hegyek között, összebarátkoztunk, behívott a családi sátorba. Izgalmas volt olyan emberekkel találkozni, akik még életükben nem találkoztak fehér emberrel meg kamerával.
Meddig tart egy ilyen projekt kivitelezése, az ötlettől a film elkészültéig?
Korábban több hasonló expedícióm volt már, így van némi rutinom a szervezésben, tudom milyen felszerelés szükséges. Persze azért így is eltart egy darabig. Pénz hiányában sokszor trükközni kell. Nem jutottam állami támogatáshoz, és nagy cégek sem álltak az expedíció mögé. Gyakorlatilag az összes pénzemet, kétmillió forintot a túrába fektettem. Ilyenkor nem a legprofibb cuccokat veszi meg az ember, hanem beéri azzal, amilye van. 2001 április-májusban volt az expedíció, előtte két hónap alatt szerveztem meg.
A film viszont egy külön történet. Sokat kellett dolgozni rajta miután hazatértem teljesen legatyásodva; ötezer forintom maradt a számlámon, amikor elutaztam itthonról. Az utómunka is jó ideig eltartott, arra is kellett pénz. A filmnek ráadásul saját zenéje van, nem csak úgy beválogattunk kész zeneszámokat. A Hoooligans együttes gitárosa készítette a zenei körítést. Lassan egy CD-t is ki lehetne adni, mert például a korábbi filmjeimnek, A Kokain földjének, illetve rövidített verziójának, a Kokainháborúnak is saját zenéje van, és a pakisztáni filmemnek, az Országút a mennybe című filmnek a zenéje is önálló szerzemény. A Kokain földje és a Kokainháború Kolumbiáról és az ország kokain elleni „Janus-arcú” harcáról szól. Nagyon kemény történet: fél évig koslattunk a kolumbiai dzsungelben, a fővárosban, és próbáltuk megfilmesíteni, mit is jelent a kokainüzlet a dél-amerikai országnak.
Nem sikerült a mostani csúcshódításod, viszont sikerült egy ember életét megmenteni. Hogy is történt ez pontosan?
A csúcsot készültem támadni, és rettentően rossz idő volt. Kérdeztem a serpákat, hogy mikor várható, hogy jóra fordul az időjárás. Mondták, hogy tíz éve nem volt ilyen rossz a helyzet. Nem csak hideg volt, de tombolt a hóvihar folyamatosan. Olyan erejű szél volt, hogy a sátramat is szétszakította, az élelmiszeradagom viszont ki volt számolva, tehát nem tudtam nagyon húzni a dolgot.
Végül fogtam magam, és a rossz idő ellenére elindultam felfelé. Elképesztően rosszak voltak a látási viszonyok, és így a csúcs alatt 200-250 méterrel vissza kellett fordulnom. Aztán újból nekikészülődtem egy csúcstámadásnak. Felkeltem hajnalban a táborban, összepakoltam, hogy elindulok. Akkor ott többen is táboroztak egymástól függetlenül: koreaiak, németek, ausztrálok.
A németeknek szintén nem sikerült felmenni a vihar miatt. Volt közöttük egy mászó, aki siklóernyővel akart lejönni, ha kicsit enyhül az idő. Mivel ő sem érte el csúcsot, ezért a csúcstömb alatti utolsó táborból kísérelte ezt meg. Pont azon a hajnalon, amikor újból megindultam volna fölfelé, akkor próbálkozott az ernyőjével a német. A start sikerült, de néhány perc múlva visszatért a rossz idő, megjött a vihar, ami kifordította az ernyőjét, így az ember belezuhant egy harminc méter mély hasadékba. Szerencsére ezt a társa látta, és szólt a legfelső táborban lévő többi mászónak, hogy segítsünk a bajbajutott társának.
A két koreai hegymászó kategorikusan megtagadta a segítséget. Azzal érveltek, hogy ilyen nagy magasságban a mentés óriási kockázattal jár a mentőkre nézve is, és nemcsak a csúcsesélyeik mehetnek el ezzel, de talán annyira kifáradnak, hogy ők is mentésre szorulnak majd.
Egész nap mentettük a bajbajutott német ernyőst, s a nap végére sikerült őt kiemelni a szakadékból. A szerencsétlen ott lógott, a siklóernyőjének a madzagjainál fennakadva, hátán az egész felszerelése, borzalmas, sokkos állapotban volt, a feje tiszta vér. Ez jól látszik a filmen is. Szerencsére túlélte a balesetet. Hétezer méter fölött menteni nem leányálom. Én magam is tapasztaltam ezt; nagyon kifáradtam. Úgy éreztem, vissza kell mennem az alaptáborba pihenni. A mászóengedélyem is lassan lejárt, így nem volt lehetőségem regenerálódni és újra felmenni a csúcsra. Talán majd legközelebb.
A németről később hallottam, hogy sikeresen eljuttatták egy katmandui kórházba, onnan pedig hazarepült Németországba. Az egész mentést felvettem filmre, ami a világon egyedülálló ilyen nagy magasságban. Igazság szerint a srácnak még a rendes nevét sem tudom. Csak annyit tudok, hogy Fritznek hívják. Az ember megmaradt – a hegyek pedig megvárnak.
|
