Athént idén nyáron valószínűleg érdemes messze elkerülnünk, (hacsak nem tudunk felmutatni egy szállást is adó kedves helyi ismerőst, jó előre lefoglalt repülőjegyet és belépőt néhány érdekesebb sporteseményre), legalábbis, ha turistáskodni, netán pihenni vágyunk. Még szerencse, hogy a fővároson kívül rengeteg szépséget kínál az ország, annak is, aki a történelmi emlékekre, természeti szépségekre vágyik, és annak is, aki csak a
hasát süttetné az Égei-tenger partján. Még az útikönyvek által érdemtelenül elhanyagolt északkeleti országrész, a Chalkidiki-félsziget is sok mindent nyújt, amitől testileg és szellemileg egyaránt feltöltődhetünk.
|
Thesszalonikitől délkeletre, legfeljebb kétórás autóút után elérhetjük a három kis nyúlványból felépülő Chalkidiki-félszigeteket. A legnyugatibb nyúlvány Kasszandra, helyes kis görög városokkal, kiépített homokos strandokkal és főszezonban sok-sok turistával.
Ennél csendesebb és vadregényesebb a középső, Szithonia, ahol a kalandosabb kedvű utazók könnyedén rábukkanhatnak egészen magányos kis öblökre, eldugott tengerparti szakaszokra. Ehhez persze nem a jól kitáblázott beachek felé kell venni az irányt (igaz, ezek is kellően szépek), hanem érdemes meredeken leereszkedni egy-egy szimpatikusabb földúton – toronyiránt, a víz felé. A félsziget egyik keleti parti városkájában, Sartiban székelő kis csapatunk kedvenc helye például Kavourotripes volt, amelyet egymást érő zárt öblei, és a tenger zöldeskék színe miatt kicsit emelkedettebb hangulatban már-már a Seychelle-szigetekhez lehetne hasonlítani.
A víz igazán júniustól kezd érezhetően melegedni, de május közepétől már szinte garantált az állandó és nagyon erős napsütés, és ilyenkor már nyugodtan meg lehet mártózni akár minden nap a tengerben. Sok helyen vannak ugyan medúzák, de viszonylag kicsik és nem csípősek. A június 1-jével szinte pontosan véget érő előszezon egyébként sok előnnyel jár: ilyenkor a hangulat még sokkal családiasabb, az árak jóval kedvezőbbek, és alig lézeng néhány turista.
|
„Egy valamennyire is szellemi életet élő görög férfiembernek legalább egyszer életében el kell jutnia az Athosz-hegyre, hogy az ott élő ortodox szerzetesek körében lelkileg és szellemileg feltöltődjön” – magyarázta egy athéni barátunk az Athosz-hegy misztériumát. Tény, hogy a legkeletibb Chalkidiki-nyúlványon lévő önálló kolostorköztársaság az ortodox világ egyik legfontosabb szellemi központja, ahol mind a mai napig húsz kolostorban, a világtól teljesen elzárva mintegy 1400 szerzetes él. A kolostorok többségét görög remeték alapították, de van egy orosz és egy szerb kolostor is.
Egy ezer évvel ezelőtt elfogadott szabály értelmében a kolostorköztársaság falain belülre nők, gyermekek, eunuchok, de még nőstény állatok sem tehetik be a lábukat, és látogatóként is legfeljebb ortodox vallású férfiak tehetik tiszteletüket. A jelenleg érvényben lévő kvóták szerint (amelyet egyébként gyakran változtat a Karieszben székelő Egyházi Tanács) naponta 100 görög és 3 nem görög ortodox vallású férfi kérhet belépési engedélyt a nyári szezonban (áprilistól októberig), amit hónapokkal a tervezett látogatás időpontja előtt célszerű megkérvényezni.
A magyar odautazóknak fél évvel korábban szükséges az itthoni görög követségen foglalást (reservation) kérni egy maghatározott időpontra. Ezt követően Thesszalonikiben kell ezt a foglalást néhány nappal az athoszi túra előtt „belépési engedélyre” (diamonitrion) váltani (ehhez az útlevelet is lemásolják), amivel az adott napon Uranopolisban (a félsziget még, mindenki által látogatható kikötőjében) már átjuthatunk a kolostorköztársaság határán. Innen azért még el kell hajózni (11 euróért) a falakon belüli kikötőbe, Dafniba, majd fel kell jutni a „fővárosba”, Karieszbe, ahol lepecsételik az engedélyt.
A „belépőjeggyel” (amiért egyébként a jelenlegi tarifák szerint 39 eurót kell fizetni) legfeljebb három napig lehet a köztársaságban tartózkodni, ahol a kolostorokban ennyi ideig szállás és minimális ellátás is jár. A túra egyébként csak az igazán elszántaknak javasolható, részben a sok utánajárás, részben pedig az ottani körülmények miatt. A kolostorok közötti közlekedés ugyanis nem egy könnyű erdei séta, a 40 kilométer hosszú és 18 kilométer széles földnyelven helyenként többórás gyaloglást igényel hegymenetben, nem elhanyagolható szintkülönbségekkel (a hegy csúcsa 2030 méteren van). Ha megfáradunk, esetleg szamarat foghatunk és elvétve létezik egy rendszertelen buszjárat is.
Lehet és érdemes is idegenvezetőt fogadni. A hosszú nadrág viselése mindenképpen tanácsolható, nem csupán a vallási etikett, hanem a félszigeten élő kígyók miatt is. Ja, és sötétedés után már nem érdemes kopogtatni, vendégeket a kolostorokban csak napkelte és napnyugta között fogadnak.
Élet a falakon belül
Mindenesetre aki bejut, annak életreszóló élményt nyújthat ez a néhány nap, ugyanis egy teljesen más világba kerül, mintha visszacsöppenne a bizánci középkorba. Más időzónába is érkezik, mivel az athoszi szerzetesek mind a mai napig a régi bizánci naptár szerint múlatják az időt, vagyis 13 nappal a miénk mögött kullognak. Az útibeszámolók tanúsága szerint a mai világban talán az Athosz az egyetlen hely, ahol a bizánci kor keleti keresztény egyházának életét a maga valóságában meg lehet ismerni. Itt ugyanis nem csak díszletek (épületek, freskók, ikonok, mozaikok, oklevelek és egyéb tárgyi emlékek) tanúsítják a X. században megtelepedett remeték szigorú szabályok szerinti életét.
A ma ott élő szerzetesek ugyanolyan áthághatatlan dogmákat követnek, ugyanolyan aszketikus életmódot folytatnak, mint azok, akik durván ezer évvel ezelőtt itt megtelepedtek. A napi 8-10 óra imádság, a közös istentiszteletek és a teljes önmegtartóztatás mindenkire nézve kötelező érvényű szabály.
A félszigetet egyébként Szent Hegynek és Mária kertjének is nevezik, ugyanis a keresztény legenda szerint a Ciprus felé menekülő Máriát, fia kereszthalála után, a viharos tenger hullámai épp erre a partra vetették.
