Oscar-győztes érkezik

Az utolsó téli premierhéten olyan filmekkel találkozhatunk a mozikban, amik – így vagy úgy – a szemben álló oldalakat, érdekeket ütköztetik. A férfi és a nő sosem érthetik meg egymást, mondta Karinthy Frigyes, mert mindkettő mást akar: a férfi a nőt, a nő férfit. Ennek drámai-érzéki vetülete Ang Lee Ellenséges vágyak című filmje, oldottabban közelít a témához a Mindenképpen talán című romantikus vígjáték. Vadnyugati környezetben játszódik az ellentétpárokkal operáló Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford című balladai western és a friss (kétszeres) Oscar-díjas Vérző olaj című dráma. A tárgyilagosság eszközeivel igyekszik Klaus Barbie-portrét festeni Az ellenségem ellensége című dokumentumfilm, és hogy kamaszlányok is találjanak kedvükre utálni való antipatikus gonoszokat, itt a Winx Club – A mozifilm: Az elveszett királyság titka.

Ellenséges vágyak

A 2007-es Velencei Filmfesztivál fődíjas filmje elsősorban nem páratlan cselekménye, képei vagy színészi alakításai miatt vált híressé/hírhedtté, hanem a benne látható testiségábrázolás tette keresetté. Az Oscar-díjas Ang Lee a Brokeback Mountaint követően ismételten tabukat döntöget, ezúttal a „hagyományos” női-férfi viszonyban keresve azokat. Hozzátesszük, a japán Nagisha Oshima 1976-os Érzékek birodalma című filmjében nyíltan ábrázolt szexualitás után nagy meglepetés nem ér minket.

A rövidke Eileen Chang-novella alapján forgatott filmben egy kínai honfiúba szerelmesedő színészpalánta lány (Wei Tang) a második világháború idején azt a megbízatást kapja a diáktársaitól, hogy a japán megszállókkal kollaboráló nagyember bizalmába férkőzzön, hogy aztán a többiek végezzenek vele. Csakhogy a szívnek, pontosabban a gerjedelmeknek nem lehet parancsolni.

Lee opusában a vágyak kapják a hangsúlyt (a tényleges szex kábé negyed óra), ahogyan a finom kis mozdulatok, oldalpillantások árulkodnak a hormonokról. A kémtörténeti szál ehhez képest igen karcsú, de tényleg nem ez a lényeg, hanem a két főhős darvadozása, és ezt szépen, ízléssel előadva és ábrázolva meg is kapjuk.

Az egzotikus miliő (a korabeli Sanghaj, a mahjongot játszó hölgyek koszorúja stb.) érdekes és a maga módján izgalmas is, de az Ellenséges vágyak elsődlegesen a sóvárgás mozija – hangsúlyozzuk: remek duóval a fókuszban –, az áradó beteljesülés elmarad.

Mindenképpen talán

Az igényesebb romantikus komédiák írója (Francia csók, Átkozott boszorkák), a kanadai Adam Brooks saját rendezésében készítette el az átlagosnál jobb érzelmes blődlijét. Ebben egy jól fésült, válófélben lévő harmincas apa (Ryan Reynolds) kénytelen mesélni a felvilágosító tanórától ijedten hazatérő lányának a születéséről, ám ravasz szülői csellel – és forgatókönyvírói ötlettel – nem a pőre testi mechanizmusokkal ismerteti meg a kicsit, hanem elmeséli szerelmes ifjúkorának (azaz kislánya „keletkezésének”) a történetét. Három, álnéven szerepeltetett hölggyel – Emily (Elizabeth Banks), April (Isla Fisher) és Summer (Rachel Weisz) – bonyolított afférjairól szövi a szavakat, miszerint az egyikük a kicsi mamája, és vajh rájön-e (és persze a néző is), hogy melyikük az. Rájön.

A néző pedig hamar kitalálja, hogy végül ki mellett horgonyoz le szimpatikus hősünk, hiszen műfaji tartozék, hogy már az első kockákon kiderül, kik passzolnak egymáshoz, a kérdés ennek utána csak az, hogyan realizálják ezt. Az a szerencsés állapot, ha mindeközben akad sokk vicc – ezeknek jelen esetben egyik forrása az epizodista Kevin Kline kissé Hemingwayt idéző művészfigurája –, és itt akad, és nem a tinédzsereknek szóló, testnedves fajta. A film inkább az érettebb fiatal korosztályokat célozza, és gyaníthatóan el is találja. Gyakorló lányos apukáknak, randizó pároknak erősen ajánlott.

Vérző olaj

Ugyan tudjuk, hogy egy-egy (filmes) díj nem mérce, de Daniel Day-Lewis (immáron második) Oscar-szobra az, vitán felül megérdemelt, a Vérző olaj az ő filmje.

A nagy ívű alkotásairól nevezetes Paul Thomas Anderson (Boogie Nights, Magnóliák) szemezget Upton Sinclair Olaj! című regényéből, a főhős, a XX. század hajnalán ezüstbányászból önnön erejéből olajmágnássá emelkedett Daniel Plainview (Day-Lewis) történetéből leginkább az őt igazán gazdaggá tevő ranchbeli eseményekre összpontosít, elsősorban a helyi önjelölt lelkészfiú (Paul Dano) és Plainview konfliktusára. A magával ragadó, erős képek során – abszolút jogos az operatőri Oscar Robert Elswitnek is – egy makacs, nagyformátumú férfiú arcképe rajzolódik ki előttünk. Akiknek szenvedései, küzdelmei láttán illőnek érezzük a sikerét, ám ahogyan jobban kibomlik előttünk önző, erőszakos személyisége – bár cinizmusa és embergyűlölete megértést, hogy ne mondjuk, szimpátiát vált ki belőlünk –, egyre taszítóbbnak érezzük.

Day-Lewis valóban páratlan alakításának egyenrangú partnere a fiatal Paul Dano, akivel, reméljük, találkozunk még a vásznon.

Az ellenségem ellensége

A remek brit dokumentumfilmes, Kevin Macdonald (Zuhanás a csendbe), miután alaposan telepakolta a vitrinjét Az utolsó skót királyért kapott kitüntetésekkel – BAFTA- és Európai Filmakadémia-díjak, no meg a főszereplő Forest Whitaker Golden Globe- és Oscar-szobrai –, visszaváltott a dokumentum-iparágra, és elkészítette Klaus Barbie portréját. S mintegy bebizonyította, hiába nőtt meg valamelyest – talán Michael Moore Oscar-díjas Kóla, puska, sült krumpli című filmje óta – a dokumentumfilmek keletje, ázsiója, azért azoknak a helye elsősorban a televíziókban, mondjuk így, a célcsatornákon található. Legalábbis azon a szinten, ahogy most Macdonald a műfajt értelmezte. Megpróbált kevésbé elfogultan fogalmazni, nyilatkoztatni, mint mondjuk Moore, és ez sikerült is neki, de – bár Barbie figurája, a gyűlölt, majd a háború utáni valamelyik szövetséges nagyhatalom érdekeit kiszolgáló náci alakja önmagában „megérne egy misét” – a szokásos ismeretterjesztő tévés fordulatok miatt az egész kiszámítható, és bizony egy kissé érdektelen.

Az egykori Gestapo-führer, a „lyoni hóhérként” ismert tömeggyilkos gazember története fontos tanulságokkal szolgál arról, hogy minden politika, és minden politika etikátlan (mint ahogy a mai magyar média oly’ erőszeretettel sugallja), azonban ezt az üzenetét annyira egykedvűen fogalmazza, hogy már-már a távkapcsoló után kutat kezünk, hogy egy másik csatornán talán izgalmasabb az a krokodilusos opus. Aztán rájövünk, hogy moziban ülünk.

Winx Club – A mozifilm: Az elveszett királyság titka

Számíthattunk rá, hogy elkövetkezik, és íme, itt van. A tini boszorkánycsajok tévésorozatuk sikere után a mozivásznakon szintén megküzdenek a sötét erőkkel. A 2003-tól gyártott, könyvként, majd képregényként induló Iginio Straffi-termék az amerikai – és a japán – animációval bátran konkuráló európai – olasz – rajzolt tévéfilmsorozat cserfes kis modernizált boszorkánylányokról szól. A varázsláson kívül lehet utánozni őket. Divatban, magatartásban. S tessék: a tizenéves (főleg) kislányok falják a kalandjaikat. Nem csoda, ha világszerte mintegy százhatvan országban vevők a tévészériára, közöttük hazánkban. S ennek utána az sem csoda, ha megszületett az első egész estés Winx-rajzfilm.

A hagyományos technikával készült animációban a főhős tiniboszorka (vagy: tündér), Bloom kideríti, hogy királyok sarja, és barátnőivel – a Winx tagjaival, vagyis a végzős varázsiskolás lányokkal, akik olyan elemi erőknek parancsolnak, mint a tűz, a fény, a hangok, a zene, a technológia és a növények – felkerekedik, hogy utánajárjon. A kalandnak természetesen a tétje az idővel arányosan jelentősen növekedik, a lányokon – és a szerelmetes fiúikon – múlik, mi lesz otthonuk, a „Mágikus Dimenzió” birodalmának a sorsa.

Talán meglepődünk, hogy ez a tévés epizódtól alig több és cselekményét, kivitelezését tekintve alig megformáltabb film a mozikba került. Nyilván a hatalmas rajongótábor van megcélozva.

Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford

Vadnyugati Júdás-történet, zanzásíthatnánk a film szüzséjét a minimumra. Hiszen már a (szinte kimondhatatlanul) hosszú filmcím elárul mindent. A kérdés ezért a miként. A „címszörny” ne riasszon senkit: nagyszerűen. Ehhez azonban nyugodt szemek kellenek, tágra nyílt elme szükségeltetik, a szinte elhanyagolható cselekmény – az „utolsó amerikai Robin Hood” bukása a legbelső emberének árulása következtében – helyett a hangsúly a vizuális élményre (Roger Deakins operatőr költeménnyé fogalmazza a zajos vidéket) és a színészek – pazar – teljesítményére helyeződik. Örülünk, hogy Brad Pitt komolyan harcolt a produkció megszületéséért (aki a film egyik producere, a másik a többszörös Oscar-jelölt rendező, Ridley Scott), kapcsolatait és pénzét is latba vetve, hogy az egyfilmes újzélandi Andrew Dominik (a fésületlenségében lenyűgöző, Eric Bana főszereplésével készült Chopper lehetőséget kapjon, hogy Ron Hansen regényét vászonra vigye.

Pitt jól érezte, hogy olyan popcorn-movie-k után és mellett, mint a Mr. és Mrs. Smith vagy az Ocean-trilógia második és harmadik része, számot kell adnia színészi tehetségéről, hogy nehogy azt higgyük, hogy a Brad Pitt pusztán egy márkanév (mint az Angelina Jolie), nincs mögötte mélység, nincs mögötte tartalom.

A filmet Pitt (Jesse James), Casey Affleck (Robert Ford) és Sam Rockwell (Charley Ford) hármasa viszi, és tölti meg élettel. (És halállal.) Aki azt gondolja, hogy majd jó nagy ökölharcokat, pisztolypárbajokat láthat, messzire kerülje el a filmet, aki azonban egy igényes drámára vágyik, feltétlenül nézze meg.