Gazdaság

Buldózer a nulla kilométerkőnél

Sharon győzelme után a válság minden közvetlen résztvevője zavarban van. Nyolc év diplomáciája elveszett. A krízis visszatért kiindulópontjához. Mindenki új, egyelőre ismeretlen módszereket keres.

A címben szereplő gépezet (még amolyan Patton típusú tábornok korában) Saron új izraeli kormányfő beceneve volt. Az izraeli nagy jobboldali gyűjtőpárt, a Likud radikális vezetőjét ezúttal sem tudta semmi megállítani. Óriási, mintegy kétharmados többséggel győzte le a baloldali nagy “gyűjtőmedence”, a Munkapárt vezetőjét és hajdani tábornoktársát, Barak hivatalban lévő miniszterelnököt. Így ő lett az utóbbi öt esztendő ötödik kormányfője, ami önmagában is a belső bizonytalanság jele. Személyes párharc lévén, a parlament összetétele nem változott. A két nagy párt egyike sem tud kormányt alakítani, ha nem lép koalícióra a tucatnyi kis párt valamelyikével (esetleg többel is). E kis pártok többsége tradicionalista ortodox vallási rétegeket, vagy éppen az ultranacionalista szélsőséget képviseli és Saron mögé állt. A orosz bevándorlók pártja – amely mögött a szavazók mintegy 15 százaléka tömörül – a Munkapárt oldaláról szintén átállt és felült a buldózerre.

Buldózer a nulla kilométerkőnél 1A földcsuszamlás arányait magyarázza, hogy az izraeli voksolók többsége magának az államnak a létét látta veszélyeztetve. Barak olyan nagyszabású engedményeket tett Arafatnak, mint izraeli kormányfő még soha. (A megszállt területek 90 százalékának visszaadása, az ottani izraeli telepek egy részének feladása, illetve tömörítése, Jeruzsálem egy része felett palesztin szuverenitás.) A saját radikálisai által bekerített Arafat ezt sem fogadta el. Követelte a “visszatérés jogát”, a több mint harminc éve táborokban élő palesztin menekültek és családjaik befogadását.

ÁLTALÁNOS ZAVAR. Ezt a már eredeti létszámának sokszorosára duzzadt tömeget az óriási – és részben dúsgazdag – arab világ 1967 óta meg sem kísérelte integrálni. Megjelenésük a szűk izraeli területen kormányozhatatlanná tette volna az országot, megindítva a végső bomlás folyamatát. Az izraeli választókban elemi erővel bukkant fel az a régi gyanú, hogy az arab világ (amerikai nyomásra) csak Izrael létezésének realitását ismerte el, a legitimitását nem. A természetes reakció: ha Arafat nem akarja, vagy bukásától félve nem meri elfogadni az engedményeket, és a felkelés – az intifada – közben is folytatódik, akkor jöjjön a kemény kéz, hívjuk a buldózert, hiszen miénk az egész térség legütőképesebb hadserege. Arafatnak nem kellett Barak, hát megkapta Saront. Most zavarban van, mint mindenki, akit a fordulat érintett. Így maga Saron is, akinek az amerikaiak azt ajánlották, hogy lépjen “nagykoalícióra” a Munkapárttal. Arra számítottak, hogy egy ilyen szövetség stabilizálhatja Izrael belső helyzetét, és ráveheti a “buldózert”, hogy ne csatangoljon Washington szélesebb regionális érdekeit veszélyeztető aknamezőkre. Saron Baraknak fel is ajánlotta a hadügyminisztériumot, a Munkapárt nagy öregjének pedig a külügy vezetését. A Munkapárt az ügyben két frakcióra szakadt. Az egyik elfogadná az ajánlatot, hogy ne kergesse Saront a soviniszta és ultra-ortodox szélsőségesek karjaiba. A másik szárny viszont attól retteg, hogy egy ilyen arányban győzedelmes Saron kormányában a párt elveszíti identitását.

DEMOKRATIKUS KOCKÁZAT. Ehhez járul még az időzavar. Izrael az egyetlen parlamentáris demokrácia egy tekintélyuralmi arab világ peremén. Ha Saron 45 napon belül nem tud kormányt alakítani, vagy ha március 31-én a parlament nem fogadná el a mégis létrejövő új kabinet költségvetését, akkor új parlamenti választásokat kell kiírni. Zavarban vannak az egymással vetélkedő arab államok is. A gazdagok (a szaúdiak és az emirátusok) biztonsága Amerikától függ. Egyiptom gazdaságát Washington második legnagyobb segélyprogramja táplálja. Irak az amerikai harag célkeresztjében áll. Így gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy az őket összekötő egyetlen közös érzelmet és érdeket, az Izrael iránt érzett ellenszenvet, a retorika szintjéről a közös katonai cselekvés szintjére tudnák emelni.

És végül: zavarban van Washington. A Clinton-korszakban keservesen elért részleteredményeket semmisnek tekinti, akárcsak Saron. Arra viszont még nem volt ideje, hogy kialakítsa saját új közel-keleti politikáját. Csak két dolog látszik bizonyosnak. Az amerikai olajüzlethez a republikánus elitet (és személyesen az új elnököt és alelnököt) sokkal szorosabb kapcsolatok fűzik, mint a demokratákat. Ezért érdekük egy hidegebb és kiegyensúlyozottabb politika kidolgozása. A másik bizonyosság, hogy sem Saron, sem Bush nem épít az elődjük által elért eredményekre. Más, egyelőre ismeretlen új módszereket keresnek. A válság visszatért nyolc év előtti kiindulópontjához.

A buldózer a nulla kilométerkőnél vesztegel.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik