Palermóban, Szicília fővárosában, a pompázatos Normannok Palotájában tartották a hét vezető hatalom – az Egyesült Államok, Kanada, Németország, Franciaország, Olaszország, Nagy-Britannia és Japán – pénzügyminisztereinek tanácskozását. Ez egyik előjátéka volt a G-8 (a G-7 plusz Oroszország) júliusi genovai csúcstalálkozójának.
ODA A HARMÓNIA. A Normannok Palotája egyebek között arról híres, hogy ritka harmóniában ötvözi a katolikus, az iszlám és a görög ortodox kultúra építészeti jellegzetességeit. Ha az európai résztvevők ilyen harmóniát vártak a palermói rendezvénytől is, akkor csalódtak. Ehelyett leckét kaptak azokról a különbségekről, amelyek az új amerikai vezetés, a Bush-csapat gazdasági-pénzügyi magatartását elválasztják a kapitalizmus Nyugat-Európában kiérlelődött típusától. A hivatalos közleményben ez nem nagyon tükröződött. A rendkívül konzervatív (de egyben rendkívül európai) Neue Zürcher Zeitung úgy jellemezte a szokásos közös közleményt, hogy az elismeri ugyan a fő gondot – azt, hogy nem lehet tudni, miképpen hat az amerikai gazdaság látványos lelassulása a világra -, ám anélkül, hogy az abból fakadó bizonytalanságokra “általános szóvirágoknál komolyabb válaszokat adna”.
Nem is ez volt a lényeg. A lényeget a nyugati pénzügyi és gazdasági élet egyik legtekintélyesebb orgánuma, a Financial Times a tőle szokatlan malíciával így fogalmazta meg: “Paul O’Neill, a Bush-csapat pénzügyminisztere bedobta a macskát a szicíliai galambok közé.” A lap értékelése szerint O’Neill a korai Reagan-adminisztráció kapitalista fundamentalizmusát képviselte. (Valójában nem is annyira az értekezleten – ahol az Alcoa alumíniumóriás volt elnökét az illem némi pragmatizmusra és a nemzetközi együttműködés formai elfogadására szorította – mint inkább a konferenciát megelőző és kísérő, valódi véleményét tükröző nyilatkozataiban.)
Ez annál is érdekesebb, mert nyolc esztendő óta most először fordult elő, hogy egy amerikai pénzügyminiszter nem a vágtató konjunktúra, hanem a bizonytalan visszaesés időpontjában tárgyalt partnereivel.
Számos tézissel ajándékozta meg hallgatóit. Első megállapítása úgy hangzott, hogy az ilyen értekezleteknek nem sok értelmük van. “Körülutazni a világot azért, hogy elmondjuk egymásnak, mi történik a gazdaságban, nem sok értelme van. Bemehetek az irodámba és megnézhetem a gépemen, mi is történik, nem kell Palermóba jönnöm, hogy ezt megtudjam.”
A másik, lényegesen fontosabb tézis azt jelzi, hogy az új amerikai adminisztrációban az abszolút piac által uralt, az állami intervenciót alapjában véve elvi alapon elutasító “tökéletes kapitalizmus” a követendő modell. Olyannyira, hogy O’Neill szerint a kapitalizmus válság nélkül is létezhet. Annak a véleményének adott hangot, hogy a kilencvenes évek latin-amerikai és ázsiai pénzügyi válságai abból fakadtak, hogy a helyszínen “nem volt elég kapitalizmus”. Az 1929-es világválságért sem a kapitalizmus természete, hanem helytelen menedzselése a felelős.
Ezek a tézisei látványosan eltérnek elődje, Larry Summers és általában a Clinton-korszak nézetrendszerétől. A Bush-csapat ellenszenvvel tekint a pénzügyi intervenció minden formájára és azokra a nemzetközi szervezetekre is – mint a Nemzetközi Valutaalapra (IMF) és a Világbankra -, amelyek a kapitalizmus valóságos életében mégis megjelenő kríziseket menedzselik. Erről írta az Economist: “A republikánus retorika úgy véli: azok az országok, amelyek hanyagságuk következtében bajba kerültek, nem várhatják el, hogy segítséget kapjanak a nemzetközi pénzügyi intézményektől.” Így például O’Neill hivatala átvételekor hibának minősítette, hogy az IMF és a Világbank az 1998-as nagy orosz válság idején interveniált. Szerinte szabadjára kell engedni a piacot, s az képes lenne arra, hogy érzékelje a krízis közeledését, majd elhárítsa azt, még mielőtt megérkezne.
SOKKHATÁS. Nem lehet csodálkozni, hogy a Normannok Palotájában tanácskozó európai pénzügyminisztereket és jegybankelnökeit valóságos sokk érte. A kapitalizmus európai, a jóléti állam alapjait őrző, összehangolt intervenciót feltételező modelljéhez közeledő amerikai politika nyolc esztendeje után szembe kellett nézniük legfontosabb partnerük új arcával, amelyen feltűntek a kapitalista fundamentalizmus és az egyoldalú amerikai cselekvés lehetőségének vonásai.
O’Neill magatartása azt üzeni az Európai Uniónak, hogy az új csapat az euró esetleges újabb válságakor talán már nem támogatná a közös valutát, miként azt a múlt szeptemberben Summers még megtette. Az amerikai rakétaellenes védőpajzs és a balkáni katonai jelenlét másodlagosságának deklarálását követő vita után ez a Bush-adminisztráció harmadik “névjegye” Európa asztalán. Úgy tűnik, mintha szélesedne az Atlanti-óceán.
