Mélyreható változásokat hoztak a világ, s azon belül Európa politikai és gazdasági életében a kilencvenes évek. #<#E változások a hagyományosan az európai integráció motorjaként számon tartott francia-német együttműködésben is éreztetik hatásukat. Párizsnak és Berlinnek továbbra is erős gazdasági és politikai érdekei fűződnek az integrációs folyamat, s benne a kétoldalú együttműködés folytatásához. A motivációk azonban a kilencvenes évektől jelentősen megváltoztak. Azáltal, hogy az újraegyesítés megvalósulásával a nyugatnémet külpolitika elérte legfontosabb célját, a francia-német erőviszonyokban eltolódás következett be Németország javára, s ez tükröződik az integráció, illetve a kétoldalú együttműködés folytatásának motívumaiban is.
FRANCIA AGGODALMAK. Az újraegyesült Németország számára az integráció immár nem a korlátozott szuverenitásból adódó egyedüli lehetőség. Ez a változás a németekkel szemben újból gyakori francia aggodalmak forrása. Gazdasági érdekein túl azonban Németországot – egyebek mellett ezen aggodalmak kapcsán – megnövekedett külpolitikai mozgásterének partnerei számára is elfogadható kihasználása továbbra is az integráció mellé állítja. A francia-német kapcsolatok ápolása – éppen az egyensúlyváltozás minél zökkenőmentesebb franciaországi és nemzetközi elfogadtatása érdekében – várhatóan továbbra is fontos eleme marad a német külpolitikának.
Franciaország mára elvesztette azt a korábbi pozícióját, amelyben saját szuverenitásának viszonylag csekély korlátozásával politikai kontroll alatt volt képes tartani Németországot. A francia-német kapcsolatok lazítása éppen a párizsi aggodalmak valóra válásával, egy ismét külön úton járó Németország rémképével fenyegetne. Ezen alternatíva megakadályozása érdekében az integrációs folyamat előmozdítása a franciák számára immár az egyetlen lehetséges jó választásnak minősül.
Az integráció és azon belül a kétoldalú együttműködés szükségességét a fentiek alapján várhatóan a két ország egyike sem kérdőjelezi meg. Az erőviszonyok változása azonban az integráció előrehaladásán is érezteti hatását: a változást már a maastrichti szerződés létrejötte, célkitűzései és az azok megvalósítása körüli folyamatos viták is érzékeltetik. A két ország pozíciójának változása (ami az integráció előrehaladására való befolyás tekintetében hosszabb távon akár helycseréhez is vezethet) a német szempontoknak a korábbinál nagyobb mértékű érvényre jutását eredményezheti az unió politikailag korábban egyértelműen a franciák által dominált fejlődésében. Az integráció elmélyítése gazdasági síkon jóval előbbre tart, mint a politikai együttműködés területén. A Gazdasági és Pénzügyi Unió (EMU) kialakítása kapcsán eddig lezajlott viták kimenetele a német befolyás megszilárdulását mutatja e területen. Komoly feszültségekre akkor kell számítani, ha az EMU tervezett kedvező hatásai – beleértve a hoszszú távú növekedési és foglalkoztatási feltételek biztosítását – elmaradnak a várakozásoktól. A politikai integráció elmélyítése terén még igen sok az eldöntetlen kérdés, ami komoly feszültségek forrása lehet a számos kérdésben eltérő álláspontot képviselő Franciaország és Németország között. E feszültségek átmeneti zavarokat okozhatnak ugyan, ám az unió előtt álló külső kihívások – mint legutóbb Nizzában is – várhatóan kikényszerítik az elengedhetetlen kompromisszumokat.
A külső kihívások közül az Európai Unió keleti bővítése a várható kezdeti többletköltségek ellenére hosszú távon a közösség egésze számára nyereséget hozhat mind gazdasági, mind politikai szempontból. E szempontokat a térségben hagyományosan viszonylag kevéssé érdekelt Franciaország is fokozatosan belátja, s ha taktikai okokból nem is sietteti a folyamatot, annak bekövetkezte hosszú távon összességében számára is hasznos. A bővítés többek között pozitív hatással lehet egy olyan területre, amely a franciák számára hagyományosan nagy fontossággal bír: Európa megerősítheti helyét a világgazdaságban és a világpolitikában. Még akkor is, ha ez a folyamat Európán belül Németország szerepének további növekedéséhez vezet, az unió ennek eredményeként esetlegesen megvalósuló sikeresebb fellépése a továbbra is globális jelenlétre törekvő Franciaország számára üdvözlendő fejlemény lehet.
ÁTRENDEZŐDÉS. Mindezek alapján nagy valószínűséggel állítható, hogy önmagában a francia-német “tandem” irányváltása nem fenyegeti létében az integrációt, ám jelzi az azon belüli szerepek átrendeződését. Ez az átrendeződés csak növeli Németország tényleges (immár nem kényszerű) érdekeltségét az integrációban, Franciaország számára pedig az integrációt és a kétoldalú kapcsolatok kiemelt kezelését a nemzeti külpolitikai érdekek érvényesítésének egyetlen lehetséges jó választásává teszi. Igaz tehát, hogy az európai integráció francia-német tengelye ferdül, ám e tengely jóval rugalmasabb annál, semmint hogy a ránehezedő többletteher miattbelátható időn belül eltörjön.
