Hankiss Elemért bizonyára nem kell bemutatni olvasóinknak. Egyike ő azoknak a független értelmiségieknek – ha egyáltalán akadnak ilyenek -, akiknek mondandójára érdemes odafigyelni. Proletár reneszánsz – e meglehetősen provokatív, hatásvadász – címmel megjelent könyve, amely az utóbbi években készült írásainak, cikkeinek gyűjteménye, hasznos, érdekes, vitára is ingerlő olvasmány. A szerző közismerten szuverén gondolkodó, aki sok mindent tud és egyetlen szakmai skatulyába sem szorítható be. Módszerének (egyik) jellemzője világos kérdések megfogalmazása, amelyekre többféle választ is ad, az olvasóra bízva a választást, miközben saját véleményét sem rejti véka alá. Nem idegen tőle az önkritika sem. Kar- és kortársai közül abban is kirí, hogy korábbi munkáit sem kell megtagadnia: például a Társadalmi csapdák, vagy a Diagnózisok mára sem váltak elavulttá.
GYORS KIÁBRÁNDULÁS. E dicshimnusz után szóljunk a kötet meglehetősen változatos témájú írásai közül azokról, amelyek a rendszerváltás társadalmi és gazdasági következményeit, okait boncolgatják. Kiindulási pontunk az, amit Hankiss – okkal és joggal – a szabadság sokkjának nevez. A kommunizmus összeomlása ugyanis valóban sokként érte Kelet-Európát, azon belül Magyarországot is. A szabadságra senki sem volt felkészülve, és ez volt talán a fő oka annak, hogy az áhított megváltást rövid idő múlva csalódás, kiábrándulás, az illúziók elvesztése követte. Mártírokból és az átmenet diadalmas forradalmáraiból a nyugati gazdagok szegény rokonaivá váltak Kelet-Európa népei. Nem értették: miért hozott a szabadság szegénységet és munkanélküliséget, továbbá új igazságtalanságokat a régiek helyébe. Hamar kiderült tehát – írja a szerző -, az ember egyszerre lehet szabad és nyomorúságosan szegény. A piac előnyeit hangsúlyozó neoliberális ideológiának – és politikájának – nincsenek megfelelő válaszai az emberek mindennapi gondjaira.
Hankiss úgy látja: csakis az a társadalom lehet hosszú távon életképes, amely össze tudja hangolni az egyén és a közösség, a polgár és a társadalom érdekeit. Ezért is szentel megkülönböztetett figyelmet a közérdeknek, ami feltételezi az egyenlőtlenségek hallgatólagos egyetértéssel elfogadható és elviselhető mértékét is. A közérdek kialakulásához mindenekelőtt szükség volna a szétzilálódott, eszmei-ideológiai támasz nélkül maradt átalakuló gazdaságban valamiféle közmegegyezésre, állandó párbeszédre, sőt egy majdani “társadalmi szerződésre”.
MAGUKRA MARADÓ EGYÉNEK. A polgár azonban “akinek egyszerre emelik az adóját, veszik el a kórházát, építik le az iskoláját, senkihez sem fordulhat segítségért”. Nem fordulhat a parlamenti pártokhoz sem, amelyek presztízse és hitele meglehetősen mélyre süllyedt. Mind kevesebben hitték (és hiszik), hogy a pártok a közérdeket képviselik és nem csupán a magukét.
Mindennek ellenére Hankiss javíthatatlan optimista. Állítja: az, hogy “lassúcska országból” felgyorsuló országgá váljunk, elsősorban rajtunk múlik. Ezért is hirdette meg jelszavát: Találjuk ki (újra) Magyarországot! Szándéka hivatalos körökben különösebb visszhangot nem váltott ki, ami azért is meglepő, mert erről szóló fejtegetései kiválóan hasznosíthatók lennének a kedvező országimázs kialakítására indított kampányban. A “nemzetpropagandisták” kötelező olvasmányainak kellene lenniük Hankissnak azon írásai is, amelyek a politikusok szótáraiban gyakran szereplő hamis mítoszokról szólnak. Így például visszás azt hangoztatni, hogy évszázadokig a Nyugat védőbástyája voltunk, amikor éppen azt várjuk: a Nyugat védjen meg minket. De nem vezet messzire Trianon, Jalta és Potsdam miatt a nyugati hatalmakat vádolni mint nyomorúságunk fő okozóit. És hiábavaló volna az ellenünk elkövetett “vétkekért” tőlük ma valamiféle erkölcsi – és anyagi – jóvátételt követelni. Ehelyett most és itt “ki kell találnunk magunkat”, új szerepeket kellene magunkévá tennünk. Így például – szerinte – lehetnénk a jogrend vagy az emberi-társadalmi szolidaritás példamutató országa, vagy a nyitott társadalomé, amely fogékony az új eszmékre, nem fél a másságtól, ahol egymást emberszámba veszik. És a sor még sokáig folytatható. Lehet, hogy mindez naivitásnak tűnik – de nem az. Már csak azért sem, mert befogadásunk az Európai Unióba a gazdasági követelmények mellett politikai kultúránktól, valamint köz- és magánerkölcseink állapotától (is) függ.
Befejezésül néhány szó Hankissnak a millenniumhoz fűződő gondolatairól. “Nem a silány civakodás jegyében kell ünnepelni – írja -, hanem közös erővel, felhasználva ezt a ritka alkalmat komoly számvetésre. Büszkén arra, hogy ezer éven keresztül talpon maradtunk, de emlékezzünk arra is, amire nem szeretünk emlékezni. Ne üresen kongó, unalomba fulladó esemény, hanem az egész magyar társadalom ünnepe legyen az ezredforduló! Nem volna jó, ha az új évezredbe is magunkkal vinnénk a mai gyakorlat dzsungeltörvényeit.” De szép is lenne! –
