Auth Henrik és csapata szakmai körökben fölöttébb rendszerető gárda hírében áll, már ami a szövevényes kapcsolatokkal, kibogozhatatlan szálakkal behálózott és homályos múltú portfólióval megáldott bankok rendbetételét illeti. A Postabank mai vezérigazgatója profinak számít e téren, hiszen a Princz-hagyaték előtt – Járai Zsigmond jobbkezeként – egy másik, nagy veszteséget felhalmozó hitelintézetet már rendbe rakott. A Magyar Hitel Bank azóta megtalálta helyét a holland ABN Amro érdekeltségi körében.
A jelek szerint e produkciót sikerül megismételni a Postabanknál is. Auth Henrik jelenleg úgy látja, az új házasságra – a teljes rendbetételt követő privatizációra – a jövő esztendőre érhet meg a Postabank.
“Az új perspektíváknak az adhat reális alapot, hogy a portfólió ma már gyakorlatilag tiszta” – fogalmazott a bankvezér. Az 1999-es esztendő – a tulajdonosváltást követő első év – a tudatos karcsúsítás jegyében telt, aminek nyomán mintegy 70 milliárd forinttal csökkent, és ezzel 300 milliárd forint alá apadt a mérlegfőösszeg. Az ország egykor második legnagyobb pénzintézete – szabadulva rossz és testidegen részeinek zömétől – konszolidált mérlegfőösszege alapján tavaly így már a negyedik helyre csúszott vissza. (Bár mindeközben folyamatosan vette át az érdekeltségi körébe tartozó Polgári Kereskedelmi Banktól az üzletágakat és a fiókokat. A korábban a Polgári Bank és a Pénzintézeti Központ Bank egyesülésével létrejött PKB-ra vélhetőleg a beolvasztás vár.) Az adózás előtti eredmény elérte a félmilliárd forintot, a rossz hitelek mögött álló céltartalékok 17 százalékos szinten állnak, és a felszabadított céltartalékokból – a módosított konszolidációs szerződés alapján – 960 millió forint előleget fizettek be a költségvetésbe.
A múlt év a konszolidáció jegyében telt, és a bank stabil, jövedelemtermelő pénzintézetté vált – állítja a logóváltáson túlesett, s az új imázs kialakításán fáradozó menedzsment (Figyelő, 1999/23. szám). Nyilvánvalóan nem sikerült még elvarrni valamennyi korábbi szálat. A bank például még mindig szenvedi régi ügyfélstruktúráját. A Princz-érában ugyanis lakossági forrásokat gyűjtöttek, amit aztán céges ügyfeleik hitelezésére (még inkább vállalati befektetésekre) fordítottak, s a múltnak ettől a torz elemétől nem oly egyszerű megszabadulni. A teljes eszközállományon belül ma 120 milliárd forintra tehető a hitelek állománya, a lakossági kihelyezések viszont mindössze 5 milliárdot érnek el, holott a lakosságtól 150 milliárd forintnyi forrást gyűjtöttek.
Stratégiai kérdéssé lépett elő a Magyar Postával történő együttműködés is. Az új menedzsment ráébredt: mindaddig, amíg a posta a maga óriási hálózatában gyakorlatilag bármelyik pénzintézet, illetve az államkincstár termékeit hajlandó árulni (ma mindez csupán egy jó megállapodás kérdése), addig saját szövetségese támogatja a konkurenciát. Hogy konkrétan mi is áll az aláírás előtt álló új együttműködési megállapodásban, arról egyelőre mindkét fél mélyen hallgat. Ám a szálak szorosra fűzését sejteti, hogy a Postabank – a nyilatkozatok szerint – régi partnerét immár új tulajdonosai között is szívesen látná, a hitelintézeti törvény által maximumként megjelölt 15 százalékos részesedés erejéig.
Egyelőre a kellős közepén állnak az informatikai rendszer és a banki hálózat tavaly elkezdett, 10 milliárd forintra rúgó korszerűsítésének. Azt remélik, hogy a rosszemlékű múltjától megszabadított, technikailag “feltuningolt” bank árfolyama az eladás során a 200 százalékot is jóval meghaladhatja. (A 200 százalékos árfolyam már a mai 20 milliárd forintos jegyzett és 40 milliárdos saját tőke megléte alapján is kijönne.) A bank 2000-2002-es stratégiájáról várhatóan még januárban tárgyal a kormány. A menedzsmenten nem fog múlni, hogy már 2001-ben sor kerüljön a magánosításra. A tulajdonos állam képviselőinek elképzeléseiről azonban nincsenek pontos információk. Amennyiben a kabinet a privatizáció mellett dönt, nehéz lesz elszámolni a konszolidációra költött, egészében nyilvánvalóan soha vissza nem térülő 150 milliárd forinttal. Ez esetben az ésszerű viszonyítási alap az lehetne, hogy a privatizációból származó bevételt összevetik azzal a költséggel, amennyibe a Postabank felszámolása került volna. Ez azonban nem olyan érv, amely választási gyűléseken is megállná a helyét…
De akármennyibe is került volna a felszámolás, s végül bármennyit is költöttek konszolidációra az adófizetők pénzéből, a legdrágább megoldás mégiscsak az volna, ha a Postabank végül állami tulajdonban maradna. –
