Így köszöntötte az amerikai kormányszóvivő az Egyesült Államok elnökeinek romantikus pihenőhelyén, Camp Davidben a közel-keleti “békecsúcsra” összegyülekezett újságírókat: “Üdvözlöm Önöket a napi hírzárlatról szóló sajtókonferencián.” Okinava szigetén, a nyolcak (G8) csúcstalálkozóját lezáró utolsó sajtóértekezletet ezzel zárhatta volna a szóvivő: “Üdvözlöm Önöket abból az alkalomból, hogy részt vettek e látványos médiaszínjátékon.”
LEÉRTÉKELT G8-CSÚCS. A két csúcs között lényeges különbség volt. Camp David az elnökségének utolsó fél esztendejét élő Clinton kísérlete volt arra, hogy a közel-keleti béke, az izraeli-palesztin megegyezés létrehozójaként vonuljon be a történelembe. Itt tehát megkíséreltek egy konkrét politikai áttörést és Clinton sem titkolta, hogy ezt fontosabbnak tartja a G8-as csúcs előkészítésénél. Albright külügyminisztert Camp Davidben tartotta és az okinavai csúcs napirendjét meghatározó, Japánban tartott külügyminiszteri tanácskozásra csak Talbott külügyminiszter-helyettest küldték el. A Camp David-i kudarc peremén az elnök egy nappal késleltette elutazását a nyolcak 21-én kezdődő háromnapos tanácskozására és onnan előbb tért vissza.
Jól tudta: feladata sokkal nehezebb, mint amikor huszonkét esztendővel ezelőtt Camp David már otthont adott egy közel-keleti csúcsnak. Ott Carter elnök Izrael és Egyiptom, két szuverén állam között próbált békét teremteni és Izraelnek csak egy megszállt sivatagról kellett lemondania. Mégis, Camp David csak a kereteket rajzolhatta fel, s Carternek azt követően még hat hónapjába került az izraeli-egyiptomi békeszerződés kikényszerítése.
Most Clintonnak egy szuverén állam (Izrael) és egy, csak születőfélben lévő államalakulat között kellett közvetítenie. Mindezt ráadásul fékezhetetlen és jórészt irracionális indulatokat kavaró kérdésekben, mint a jövendő palesztin állam határai, a megszállt területeken létesített izraeli települések sorsa, vagy a palesztin menekültek részleges visszatérésének arányai. És persze a legfőbb akadály, a három világvallás által szent szimbólumként tisztelt Jeruzsálem feletti szuverenitás csatája. A hit – különösen a vakhit – azonban nem tűri a kompromisszumot. Kedden a Camp David II tizenöt napos vajúdás után eredménytelenül véget ért.
Clinton ezt az általa joggal fontosabbnak ítélt konferenciát hagyta ott két és fél napra, hogy Ázsia talán legfontosabb amerikai támaszpontján utoljára játssza el a G8 show főszerepét. 1975-ben a hét vezető tőkés állam évi csúcsértekezletét még abban a reményben szervezték meg, hogy az minden látványosságot kerülő, lényeges döntéseket előkészítő tanácskozás lesz. Ez azonban már néhány év alatt illúziónak bizonyult: elsöpörte a döntéseket a látvány. Gorbacsov felbukkanása, majd a szovjet összeomlás után vonakodva beengedték az oroszokat a politikai színpadra (de a gazdasági viták kulisszái mögé nem). Ettől kezdve az inkább G7+1 mint G8 csúcs még inkább politikai általánosságokba fulladt. Most is olyan, konferencián el sem dönthető gondok (vagy vágyak) tűntek fel a záróközleményben, mint az információs technológia terjesztése a harmadik világban, a gazdagok és szegények közötti szakadékok áthidalása, vagy a terrorizmus elleni harc. Jellemző, hogy a legszegényebb országok adósságának elengedése volt a talán legkonkrétabb napirendi pont – ez azonban már az előző, Kölnben megrendezett csúcson is szerepelt. Csak éppen akkor nagyvonalúbb ígéretet nem tartottak be a most született szerényebb ajánlatnál.
Érthető hát, hogy a példák azt mutatják: a G8 hatalmainak viszonyát érintő tényleges események a tárgyalótermen kívül játszódtak le.
KÜLÖN JÁTSZMÁK. Így Putyin már a csúcsra utaztában megállt Pekingben, megállapodást kötve arról, hogy Kína és Oroszország “stratégiai szövetségben” ellenzik az amerikai rakétaelhárító pajzs tervét. “Hálából” már eleve közölte az amerikai kongresszus, hogy az orosz adósságelengedési kérések nem teljesíthetők és Okinava ezt csak megerősítette. Hasonlóképpen: Kína már a nyitás előtt elutasította azt a japán ajánlatot, hogy Peking “megfigyelőként” asszisztáljon a csúcshoz. Ezzel a gesztussal üzente: illúzió az a japán szándék, hogy Tokió ne csak a vendéglátó szerepében, hanem “Ázsia szószólójaként” is felléphessen. Maga Clinton is, érkezése pillanatában szembesülve a bázisok ellen tiltakozókkal, kénytelen volt megígérni az amerikai csapatlétszám csökkentését.
A G8 ezúttal is a jó szándékú retorika ködében lebegett, miközben tagjai valódi döntéseiket – mint mindig – továbbra is a való életben, tehát a hatalmi viszonyok és vetélkedések szférájában hozzák meg. –
