Több mint 18 millió olasz kerekedett útra augusztus első hétvégéjén. Az autósztrádákon a rendőrök fokozott figyelmet fordítanak a megszigorított közlekedési szabályok betartatására. Itáliában a szigor nem egyedül a vakációzókat érinti.
Massimo d’Alema középbal kormánya élén elszántan igyekszik olyan reformpolitikát megvalósítani, amely egyrészről az olasz makrogazdaság mutatóit a szigorú maastrichti kritériumok közé szuszakolja, másrészről fokozza az olasz gazdaság versenyképességét.
Magyar szempontból kettős jelentősége van az olasz gazdasági reformoknak. Üzleti értelemben az olasz gazdasági konjunktúra 1,32 milliárd dollár (1,4 milliárd euró) értékű magyar export jövőjét határozza meg, minthogy Itália kereskedelmi partnereink között a harmadik helyet foglalja el. Politikai szempontból pedig azért nagyon tanulságosak az olasz intézményi reformok, mert – a problémák alapvető hasonlósága okán – jó tudni, hogy az EU milyen megoldásokat fogad el egy tagállamától.
Az olasz államháztartás GDP-hez viszonyított hiánya az idén nem éri el 2,4 százalékot. Az Európai Bizottság véleménye szerint az adóbevételek kedvező alakulása miatt akár 2,1-2,2 százalék is lehetne, s így további megszorításokra az idén már nincs szükség. A Bizottságtól kiszivárgott vélemény feladta a labdát d’Alemának: “alaptalan volt Olaszország szemére vetni, hogy ellenőrizetlen állami pénzügyei okozták volna az euró gyengélkedését” – mondotta a miniszterelnök. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy az olasz kormány lazítani szándékozna az EU stabilitási paktum keretében 1998-ban tett vállalásait. Éppen ellenkezőleg: négy évre szóló pénzügyi-gazdasági programot (DPEF) dolgozott ki, amely mindenekelőtt az olasz gazdaság termelékenységének fokozását, nemzetközi versenyképességének javítását célozza – elsősorban az állam újraelosztó szerepének mérséklése révén. A négy éves program összességében 53 ezer milliárd líra (azaz valamivel több mint 27 milliárd euró) megtakarítást tűz a zászlajára. A céloknak két fő iránya van. Egyrészt a GDP-arányos államháztartási hiány fokozatos csökkentése egészen a fájdalmasnak ígérkező nulla szintig (amit 2003-ra tart elérhetőnek). Másrészt a gazdaság élénkítése, összességében több mint 30 ezer milliárd líra (azaz közel 15,5 milliárd euró) értékben.
Ez utóbbira egyébként feltétlenül szükség is van, hiszen a gazdaság növekedése az utóbbi időben jelentősen lelassult. Az idei év első negyedévében mindössze 0,9 százalékos növekedést regisztráltak az előző év azonos időszakához képest. A visszaesés mögött az állami kiadások visszafogása és a lakossági fogyasztás visszaesése áll. Mindenellett lassul az olasz exportnövekedés dinamikája is, igaz, a külkereskedelmi aktívum még így is a világelsők között van.
“Az olasz gazdaság növekedésének lassulása és a fogyasztás csökkenése várhatóan nem veti vissza az Itáliába irányuló magyar kivitelt – véli Pataki János, a római magyar nagykövetség külkereskedelmi attaséja -, hiszen a magyar árukra, különösen az élelmiszerekre, mindig volt, most is van kereslet Olaszországban. A magyar kivitel bővülését inkább a kellő mennyiségű és minőségű árualap hiánya akadályozza.”
A prognózisok a konjunktúra enyhe élénkülésével számolnak Itáliában: különösen a dél-kelet ázsiai gazdaságok fellendülése fejthet ki jótékony hatást az olasz gazdaságára. Az Economist szerint az olasz költségvetési szigor már-már túlhajtott, ezzel lehűti a növekedést. A londoni hetilap Szent Ágoston fohászát idézi, melyhez az olaszoknak szerinte tartania kellene magukat: “Uram, add, hogy tisztaságban és mértékletességben éljek – csak nem most azonnal”. Poénnak ez persze jó, a korábban a kenőpénzekről és a terméketlen állami juttatásokról elhíresült Itáliában azonban a közvetlen gazdaságösztönző intézkedésekkel kapcsolatban magának a kormánynak is fenntartásai vannak. Ráadásul ezeket a közvetlen állami támogatásokat az EU kifejezetten ellenzi.
A közép-bal olasz kormány most abban a – manapság korántsem ritka – helyzetben találja magát, hogy libertiánus ihletettségű programja az üzleti élet képviselőinek (mindenekelőtt a befolyásos gyáriparos szövetség, a Confindustria) egyértelmű támogatásával találkozik, míg a legnagyobb szakszervezeti szövetségek komoly ellenállást tanusítanak.
A társadalmi érdekegyeztetésen alapuló döntéshozatalban kiemelkedő szerephez jut Carlo Azeglio Ciampi, Itália köztársasági elnöke. Tekintélyét még jegybankelnökként alapozta meg, majd a tiszta kezek” által teremtett új politikai korszak miniszterelnökeként nem hagyott kétséget afelől: az olasz állam finanszírozhatatlan, a közkiadások egész rendszere és logikája alapvető reformokra szorul. Ciampi meg sem várva az őszi politikai szezon beindulását – még obligát augusztusi szabadsága előtt – hozzálátott a befolyásos szakszervezeti szövetségek vezetőinek puhításához.
