újra csendes, bár Koszovóban még szórványosan ropognak a fegyverek. Az első, kizárólag a levegőből megvívott háború során a nyugati világ katonai szövetsége rákényszerítette akaratát a volt-Szovjetunió határain inneni Európa legmegátalkodottabb diktatúrájára. Samuel Huntingtonnak, az ezredvég egyik legtöbbet idézett – és legtöbbet vitatott – teoretikusának fogalmaival élve voltaképp nem történt más, minthogy a földgolyót domináló nyugati civilizáció radikális fellépésre szánta rá magát egy környezetére folyamatos veszélyt jelentő, saját népességét pedig egyre kilátástalanabb lelki és anyagi nyomorba taszító, bizarrul bizantikus kelet-európai közép-hatalommal szemben. A Nyugat, élve az emberi jogok védelmének egyetemes követelményéből és mérhetetlen technikai fölényéből fakadó lehetőséggel, megkérdőjelezte egy nemzetközileg elismert állam szuverenitását, s kitiltotta annak erőszakszervezeteit területének egy etnikailag élesen elkülönülő, korábban széles körű autonómiát élvező részéről. A kisebbségi problémáját békés eszközökkel rendezni képtelen, a koszovói rendkívüli állapotot több mint tíz éve fenntartó, s az ott élő közel kétmilliós albán népesség ellen utóbb genocídiumot elkövető Szerbia súlyos árat fizetett a barbarizmusig durvult erőszak-politikájáért: nemcsak a megtartani kívánt tartomány feletti ellenőrzést vesztette el, hanem ipari kapacitásainak és infrastruktúrájának jelentős részét is. Mivel pedig a lerombolt anyagi javak újjáépítésére önerőből vélhetően képtelennek bizonyul majd, várhatóan nem csupán a Koszovó feletti szuverenitásról lesz kénytelen lemondani, hanem saját politikai önrendelkezésének jó részéről is.
Ami, amúgy, korántsem számít rendkívüli eseménynek a Milosevics-rezsim magatartását megelégelő nyugati országok körében: vezető politikai és gazdasági hatalmaik föderatív vagy konföderatív berendezkedésű államszövetségek, amelyek csakis tagjaik szuverenitásának jelentős mértékű korlátozával jöhettek létre és mardhatnak fenn. Igaz, ez az egyelőre konföderatív alapokon álló, bár már jó ideje a föderáció megvalósitásának irányába mozgó Európai Unió esetében sem teljesen konfliktusmentes folyamat.
A múlt vasárnapi európai parlamenti választásokon például meglepő győzelmet aratott az amúgy romjaiban heverő, ám az egységes európai fizetőeszköz ellen, illetve az angol font védelmében sikeresen kampányoló brit konzervatív párt. A Franciaországot kormányzó szocialisták legyőzték ugyan az ottani jobbközép erőket, ám Németországban és Olaszországban a hatalmon lévő baloldal vereséget szenvedett jobboldali ellenzékétől, némiképp megkérdőjelezve e két, Európa jövője szempontjából kulcsfontosságú ország politikai vezetésébe vetett bizalmat.
A többnyire meglehetősen alacsony részvételi arány mellett megtartott választásokon az európai közvélemény kritikus hangú üzenetet küldött a nemzeti és a nemzetek feletti politikai eliteknek, egyszersmind kifejezve a kontinens egyetlen közvetlenül megválasztott közös politikaformáló testületének jelentőségével kapcsolatos – korántsem alaptalan – szkepszist. Európa ügyeiért így továbbra is a nemzeti kormányzatoknak kell elsősorban felelősséget vállalniuk, a szociális és gazdasági kérdéseken – köztük az egyelőre nem túl nagy életerőt sugárzó pénzügyi unió problémáján – túl ideértve a kül- és biztonságpolitikai kihívások megválaszolását is. Ezek egyik legfontosabbika a Baltikumtól a Földközi tengerig húzódó európai félperiféria integrálásának feladata lesz, aminek sikere Magyarország számára is sorsdöntő jelentőségű. Nincs ugyanis költségesebb szerep Európában, mint a frontországé: ha ettől sikerül egyszer a nyugati integráció határát kelet felé tolva megszabadulnunk, annak előnyei sok milliárd eurónyi közvetlenül hozzánk érkező támogatáséval érnek majd fel. A csatlakozásban utánunk jövők gazdaságának fejlesztéséhez úgyis annyi, nálunk már rendelkezésre álló, s kelet felé továbbértékesíthető infrastrukturális szolgáltatásra lesz szükség, amennyivel jórészt ellensúlyozhatók a nyugati figyelem elterelődéséből adódó veszteségek, nem beszélve az országhatár túloldalának stabilizálódásából adódó, tőkebefektetésekben kifejeződő bizalomnövekedésről.
Addig is, amíg erre sor kerül, érdemes figyelmesen nyomon követni a kontinens politikai életében zajló eseményeket. A passzivitást sugárzó Európa ma az újraformálódó világrendben betöltendő szerepét kutatja. Csöndesen, kissé talán megszeppenve a feladat nagyságától. –
