Ritkán írnak naplót a politikusok, államférfiak, vagy ha mégis, kikötik, hogy azt csak akkor hozzák nyilvánosságra, ha ők már az örök vadászmezőkre távoztak. Jobban kedvelik a kevésbé személyes műfajú memoárokat, emlékiratokat, amelyekben több-kevesebb költői szabadsággal “megmagyarázhatják bizonyítványukat”, megindokolhatják cselekedeteiket, védekezhetnek jogos és megalapozatlan támadások ellen, és elmarasztalhatják ellenfeleiket is.
Timár Mátyás szakítva e szokással, közreadta Válság-váltás-változások című naplóját, saját megfogalmazása szerint 1979 és 1994 között írt jegyzeteit. E jegyzetek távirati stílusban hírt adnak arról, kivel találkozott és beszélgetett, milyen filmet látott, mit olvasott, hogyan sikerült a vadászat, mi tetszett neki abban a városban, ahová számos külföldi útja során ellátogatott. No meg rövid megjegyzéseket tesz a politikai eseményekről, a közéletről, a gazdaság ügyeiről, a pénzügyi gondokról.
NAGY IDŐK RÉSZESE. Dehát miért is lehet(ne) a mai olvasó számára fontos és érdekes ez az egyébként izgalmas évekről szóló napló? Vajon mit is tudnak tíz évvel a rendszerváltás után a polgárok vagy éppen a harmincas éveiket taposó brókerek, bankárok Timár Mátyásról? Feltehetően vajmi keveset. Pedig a szerző nem csupán a “nagy idők tanúja”, hanem annak cselekvő részese is volt. Meglehetősen jellegzetes pályája a baloldali ifjúsági mozgalomból indult, sok évet dolgozott a Pénzügyminisztériumban, 1962-tól a tárca vezetőjeként. Pályája csúcsára az új gazdasági mechanizmus egyik híveként, 1967-ben ért el, mint a gazdasági ügyekért felelős miniszterelnök-helyettes. Amint az idők rosszabbra fordultak, ő is “hátrább szorult” az állami hierarchiában: 1975-től 1988-ig a Magyar Nemzeti Bank elnökének fontos tisztjét töltötte be. Ha e napló írója ilyen utat járt végig és eközben mindig is szoros személyes és hivatalos kapcsolatot tartott kora nagyhatalmú és befolyású – mára ugyan már többnyire elfeledett – politikai és gazdasági vezetőivel, joggal várható: valami fontosat, érdemlegeset, eddig ismeretlen tényeket ismerhetünk meg e jegyzetekből. Sajnos azonban csalódik az olvasó. Igaza van ugyan Timárnak – “ritkán és keveseknek adatik meg, hogy írásával befolyást gyakoroljon a körötte zajló folyamatokra” -, de naplója e megállapítását nem igazolja.
Mégis mit is tudhatunk meg e jegyzetekből? Megismerhetjük e letűnt kornak egyik érdekes, rangos személyiségét, aki alapos műveltsége, széles érdeklődési köre, nyelvismerete, kapcsolatteremtő készsége, és legfőképpen szakmai tudása, tudományos tevékenysége révén jócskán kiemelkedett a hatvanas-hetvenes évek párt- és kormányfunkcionáriusainak köréből. Rokonszenves és családszerető, kedvtelése a kirándulás, a vadászat, sokat olvas, színházba, moziba jár, baráti köre kiterjedt. Mindehhez hozzátehetjük: többé-kevésbé helyesen látja a nemzetgazdaság egyre sűrűsödő gondjait, bajait, így a kései és hibás reagálást az első árrobbanásra, az egyre súlyosbodó eladósodást, a gazdasági egyensúlyt fenyegető lépéseket, és legfőképpen az 1984-ben kezdődő élénkítési gazdaságpolitika veszélyeit. Ugyanakkor támogatja belépésünket a nagy nemzetközi pénzügyi szervezetekbe, a kétszintű bankrendszer létrehozását és számos olyan intézkedést, amelyek akkor forradalminak, ma viszont természetesnek tűnnek.
MEGTARTOTT BÍRÁLAT. Timár Mátyásnak tehát nem voltak különösebb illúziói, de a nehézkes stílusú, a derűt, a humort, az iróniát nélkülöző naplója arról tanúskodik, hogy bírálatát inkább megtartja magának, még ha véleményét – nyilván kellő óvatossággal – el is mondta abban a számos párt- és kormánybizottságban, amelynek tagja volt. Tisztában volt azzal is, hogy a politika uralta a gazdaságot. 1986-ban írta: “A fő baj a gazdasági és a politikai vezetés korlátai, amelyek mögött nem tudni, hogy valós vagy képzelt okok állnak”. Ám, ha így vélekedett, vajon miért nem ment az akkori szokás szerint nyugdíjba, amikor 1982-ben betöltötte 60. életévét, miért várt erre még öt nehéz évig?
A napló olvasója úgy véli: Timár cselekedeteit, magatartását elsősorban a pártszerűség, a párthűség határozta meg. Ne felejtsük, közel húsz évig tagja volt a párt Központi Bizottságának, ami a megbízhatóság – mai kifejezéssel lojalitás – kétségtelen jele volt. Talán ez magyarázza, hogy naplójában jóformán nincs szó a reformközgazdászok mind erőteljesebb mozgalmáról (egy mondat a Fordulat és reformról) vagy az aktivizálódó ellenzékről. A rendszerváltás utáni – nyugdíjas – évekről már nincs érdemi mondanivalója. Ez már messze nem az ő világa. Időszerű viszont ma is az egyik lényeges megállapítása: “Hajlamosak politikusok, írástudók egy kalap alá venni az 1956 óta eltelt évtizedeket, történéseket és embereket. Pedig ezek az évtizedek csak differenciáltan – negatívumaikkal és pozitívumaikkal együtt – érthetők meg.”
Mindent összevéve, ez a napló kordokumentum ugyan, mégis szerencsésebb lett volna, ha a fiókban marad. –
