Svédországban – kétéves szünet után – tavaly ismét felpörgött a gazdaság, amely a következő néhány esztendőben várhatóan még inkább lendületbe jön majd. A legfejlettebb országokat összefogó OECD legutóbbi jelentésében ugyan optimista prognózisokat mutatott be (lásd a grafikont), Stockholmban azonban ezt is kevesellték, s kis időre rá még kedvezőbb kormányváltozatot hoztak nyilvánosságra. Így például a GDP 1998-ra és 1999-re kilátásba helyezett bővülése az OECD szerint 3 százalék alatt marad, a kormány ezzel szemben 2000-ig 3 százalék feletti növekedést prognosztizál. Mindazonáltal mindkét változat egyetért abban, hogy a fellendülés viszonylag széles alapokra támaszkodik. Az expanziót az exportszektor mellett – amely hosszabb ideje a gazdaság többi részénél határozottabb dinamikájú, saját életet él – az erősödő belföldi kereslet, nevezetesen a beruházási tevékenység is segíteni fogja.
A párizsi székhelyű szervezet szakértői által felvázolt kép tehát – amely például 2,2 százalékon stabilizálódó inflációval kalkulál – meglehetősen pozitív. Mégsem lehet nem meghallani azt a szkeptikus mellékzöngét, amely az egész jelentésen végighúzódik. Az OECD szakemberei dicsérik Stockholmot, hogy a bevezetett kamatcsökkentéssel letette a jelenlegi fellendülés alapkövét (a szervezet idén 6,5, jövőre 6,8 százalékos hosszú lejáratú kamatokkal számol). Egyidejűleg azonban ismét utalnak a munkanélküliség megoldatlan problémájára, s a svéd kabinetet tartják felelősnek azért, hogy régi és hatástalan receptekkel fecsérli az időt ahelyett, hogy határozottan egy új kurzusra állna rá. (A kormány ennek is ellentmond: prognózisa szerint 1999-ben csupán 5 százalék lesz a munkanélküliség, 2000-re pedig 4 százalék alá nyomják a rátát.)
A jelenleg némileg enyhülő, de még mindig 8 százalék feletti állástalanság jelzi, hogy a korábbiakhoz hasonlóan kényes válsággócról van szó. A munkaerő iránti kereslet tavaly ismét 1 százalékkal csökkent. Abszolút értékekben kifejezve a foglalkoztatottak száma 1996-ban 50 ezer, 1997-ben pedig 40 ezer fővel csökkent. A munkanélküliség aránya jelenleg csak a munkaképes lakosság számszerű zsugorodása okán mérséklődhet. A kormány által bevezetett „oktatási offenzívának” az lett az eredménye, hogy a középiskolát végzettek közül sokan inkább beiratkoznak egy egyetemre, mintsem munkanélküli-segélyt kapjanak. Ezzel legalább ideiglenesen hozzájárulnak a probléma tompításához és – nem utolsósorban – némileg segítik a hivatalos statisztikák felpolírozását.
Az OECD-szakértők ugyan elismerik Stockholmnak a humán tőke fejlesztésére irányuló fáradozásait, egyidejűleg azonban rámutatnak: egyedül a továbbképzéssel nem lehet megoldani a problémát. A párizsiak nem először szólítják fel a svédeket a munkapiaci struktúra reformjára, s követelik olyan ösztönzők kidolgozását, amelyek a munkanélkülieket fokozottabb saját kezdeményezésre kényszerítenék az álláskeresés terén. Az eddigi „puha menettel” a kormány éppen az ellenkező irányba mozog: egyebek között megemelte a segélyt; bevezetett egy tervet az idősebb álláskeresők korai nyugdíjazására; s élénkítette a foglalkoztatást az állami szektorban. A végrehajtó hatalomnak a hagyományos svéd jóléti állammodelltől elválni nem akaró tevékenysége – vélik Párizsban – aligha visz közelebb a tartós megoldáshoz.
További akadályt jelentenek a merev munkapiaci szabályok. Az OECD adatai szerint a kis- és középvállalatok különösen szenvednek a korlátozásoktól, mert például a munkahelyvédelmi szabályok megsértésének költségeit sokkal nehezebben viselik, mint a svéd „multik”. Főként azért sajnálatos e kör hátrányos helyzete, mivel kimutathatóan ezekben az üzemekben a legnagyobb a kumulált foglalkoztatási potenciál. Ezért az OECD amellett száll síkra, hogy a kemény szabályokat legalább a „kicsikre” nézve helyezzék hatályon kívül, s hozzanak létre olyan adózási ösztönzőket, amelyek gerjesztik a konjunktúrát.
Az EMU-tól való távolmaradás egyébként az OECD szerint aligha szolgál Svédország előnyére. A remény ugyanis, hogy így meg lehet védeni az ország valutafüggetlenségét, hiúnak bizonyulhat. Az állami bank, hogy megőrizze szavahihetőségét, a pénzügyi unió beindulása után egy olyan inflációs célra lesz kénytelen orientálódni, amely megegyezik a létrejövő Európai Központi Bankéval, és az esetleges drágulási hullámokat a hazai fronton többé már nem engedi majd a korona leértékelésével kompenzálni. Stockholmnak tehát a jelek szerint a jövőbeni EMU-rezsim peremén sem lesz más választása, mint Frankfurt hullámsávjára állni.
