Becslések szerint a tavalyi 135 milliárd forintos csomagolóanyag-felhasználás után 1998-ban 150-160 milliárdot költenek el ilyen célokra. Tekintve, hogy az országos igények csak két éve lépték át a százmilliárdos határt, a fejlődés kétségkívül látványosnak mondható.
A belföldi felhasználás 60-65 százalékát a hazai csomagolóipar biztosítja. Az ágazat tavalyi bővülése reálértéken 8-10 százalékra becsülhető (az 1997-es hivatalos összegzés még nem készült el, illetve a Központi Statisztikai Hivatal időközben a korábbitól eltérő összesítésre váltott). A növekedés motorja a kivitel volt, bár már éreztette hatását a belföldi kereslet erősödése is. (1996-ban 101,3 milliárd forint értékben gyártottak a magyar gyárak csomagolóanyagot, ennek majd kétharmada papír és műanyag alapú volt.)
Az ágazati kereskedelmi szaldó viszont évek óta negatív, igaz e deficit nem nőtt az elmúlt időszakban. A jelenség oka, hogy kicsi a belső piac, s még a környező országokat hozzászámítva sem eléggé vonzó bizonyos termékek előállítására. Így valószínűleg sohasem gyártják majd nálunk a szénsavas üdítőitalok fémdobozait, vagy a nagy értékű, úgynevezett kombinált fóliákat. Az ágazati kivitel tavaly 30 milliárd forint körül alakult; az idén 35 milliárdra számítanak, már amennyiben stabilizálódnak a FÁK-országok zilált gazdasági viszonyai.
Ebben az évben 10 százalék feletti termelés-bővülést vár a szakmai szervezet, a Csomagoló- és Anyagmozgatási Országos Szövetség főtitkára, Viszkei György. Ezt „néhány százalékkal” mérsékelheti Oroszország, illetve a FÁK-államok válsága. A közvetlen ágazati termékkivitel összességében visszaesett. Ezen belül is akad azonban kivétel – például a dohánytermékekkel kapcsolatos anyagoknál. Mindenesetre az iparágon belül elsősorban az üveggyártást érinti kedvezőtlenül a keleti helyzet, ahogyan az az 1991-1992-es visszaeséskor is történt.
Nyugati irányba csak korlátozottan kompenzálhatják a cégek a keleti eladások kiesését. A minőséget illetően a magyar termékek állják a versenyt, ám árban már nehezebb betörni az uniós piacra. Számítások szerint legalább 5 százalékkal kellene olcsóbbnak lennie egy felkínált terméknek ahhoz, hogy a vevő megváljon addigi szállítójától. Ezen határ eléréséhez viszont már a magyar munkaerő nem elég olcsó.
A jövőre nézve inkább az a kérdés, lesz-e gazdasági növekedés, s milyen gazdaságpolitika érvényesül a következő években. Az export- vagy a fogyasztásvezérelt irányzat egyértelműen kedvezően érinti a csomagoló-ipart, míg a beruházásközpontú megközelítés nem jár élénkítő hatással az ágazatra. A privatizáció nyomán a gyártók java része külföldi kézbe került. Az ezt követően megvalósult modernizációt jellemzi, hogy már akad olyan befektető – a belga Sidac -, amely fel is adta itteni hadállásait, mert túl nagy tőkét igényelt volna részéről a felzárkózás.
Az uniós csatlakozás több szempontból is érinti a csomagolóipart; ezek közül a fogyasztóvédelem és a környezetvédelem emelhető ki. Még nem történt meg a vonatkozó ajánlások teljes körű magyar adaptációja. A szakma mindenképpen híve az unió-konform jogi környezet teljessé tételének. Már csak azért is, mert olyan külső feltételeket szeretne, amelyben vetélytársai mozognak. Egy példa a különbségre: nyugaton a gyártók egy része „másodnyersanyagnak” nevezett hulladékból dolgozik, amelyre nálunk nem létezik meghatározás. A következmény az, hogy más – idő- és pénzigényes – eljárás vonatkozik az unióban ily módon automatikusan hulladéknak minősített termék importjára.
Egyébiránt a Csomagolási Világszövetség idén hat World Star-díjat ítélt oda négy magyar vállalatnak. A szakmának legrangosabb kitüntetéséből ennyit még soha nem juttattak itteni cégeknek.
