Tegyük fel, hogy a tőzsde határidős márkapiacán tegnapelőttig csak egyetlen ügylet született. A kötésben 200 kontraktus márkának megfelelő határidős érték cserélt gazdát (egy kontraktus 10 ezer márkára szól), 1998. decemberi lejáratra. Az ügyletben meghatározott ár 130 forint márkánként. Mivel ez volt az egyetlen ügylet, ez lett a záróár is, amely a meghatározott ársávon belül maradt. Tegnap – nem sokkal a tőzsde zárása előtt – ugyanerre a lejáratra egy másik ügylet született, 140 forintos áron. Az ügyletet két vállalat megbízásai alapján kötötték, 100 kontraktusra. Az egyik cég márkában realizálandó exportjának értékét igyekezett biztosítani a német fizetőeszköz – szerinte várható – gyengülése esetére, ezért márka kontraktust adott el. A brókernek adott limitáras megbízás alapján legalább 133 forintos árfolyam elérése volt a cél. A másik vállalat importál, s vezetése – szemben az általános piaci várakozással – arra számított, hogy a márka erősödik majd. Az esetleges veszteség ellensúlyozására tehát márkafedezeti ügyletet kívántak kötni, azaz márka kontraktust vettek. Abban is biztosak voltak, hogy a piac számára is előbb-utóbb nyilvánvalóvá válik majd a márka erősödése; azt is tudták, hogy a piac nem nagyon likvid, ezért a brókernek olyan vételi megbízást adtak, amelyben a limit 140 forint. A tőzsde által meghatározott ársáv az elméleti modell alapján 125-135 forint volt.
A kereskedési szabályok szerint az elszámolóár 140 forint, amely kívül esett a sávon. Ezért az elszámolóár-bizottság megvizsgálta a helyzetet, s – nem ismerve a megbízások mögöttes megfontolásait, ismerve viszont az általános piaci várakozást – úgy döntött, hogy a 140 forintos ár nem lehet az elszámolóár, így az a vonatkozó szabályokból következően 135 forint lett. Időközben a piac szereplői tanácstalanok voltak a tekintetben, hogy mekkora lesz az elszámolóár, hiszen a kereskedés során semmi jelét nem tapasztalták annak, hogy az ügyletet manipulációs jelleggel kötötték volna. Ennek azért volt jelentősége a pozícióval rendelkező összes szereplő számára, mert az elszámolóár jelentősen befolyásolta, hogy mennyi nyereség és veszteség keletkezik a számlájukon.
A 135 forintos elszámolóárból az következett, hogy a tegnapelőtt megkötött ügylet szereplői ennek megfelelően rendezték az elszámolóháznál lévő számláikat. A vevő számláján márkánként 5 forintot, azaz összesen 10 millió forintot írnak jóvá. Ellentétben azzal a 20 millió forinttal, amely akkor járt volna, ha az elszámolóár ugyanaz lenne, mint amelyet a piac szereplői a kereskedés során, a 140 forintos ügyletben kialakítottak. Az eladó márkánként 5 forintot, azaz összesen 10 millió forintot volt köteles a számlájára helyezni, szemben a 140 forintos elszámolóárhoz tartozó 20 millióval. A nyereségeket és a veszteségeket ebben az ügyletben összesen 20 millió forint értékben tévesen osztották le, a valóságos, racionális és törvényes indítékok alapján született ügyletben meghatározott elszámolóár felülbírálata miatt.
Még különösebb a helyzet a tegnap megkötött ügyletek szereplőinél. Mivel az elszámolóár 135 forint lett, szemben az ügyletben meghatározott árral, a vevő márkánként 5 forintot, azaz összesen 5 millió forintot volt köteles befizetni. Ugyanennyi nyeresége képződött az eladónak, így a piaci szempontból indokolatlan nyereségelosztás hibája összesen 10 millió forint volt.
A példa szerinti harmadik napra – mára – a piaci szereplők többségének is az a véleménye alakult ki, hogy a márka erősödni fog. Ezért a határidős árak emelkedtek, több ügylet ára 140 forint volt, s ezen az áron is fejeződött be a kereskedés. Az elszámolóár-bizottság nem látott indokot az elszámolóár visszatérítésére, így az 140 forint lett. A piac szereplői számára azonban a döntés nyilvánosságra hozataláig bizonytalanságot jelentett, hogy nem tudták: a tőzsdén kötött árnak megfelelő elszámolóárat elfogadja-e a bizottság, avagy ismételten visszatéríti azt a sáv felső határára.
