Benyújtotta, majd visszavonta indítványát Baráth Etele, az Országgyűlés környezetvédelmi és területfejlesztési bizottságának szocialista párti elnöke; a képviselői javaslat lényege abban állt, hogy a parlament az eddigiekhez képest új régióhatárokat állapítson meg, létrehozva ezzel egy, az ország keleti és nyugati felét összekötő térséget. Baráth Etele a Figyelőnek elmondta: azt kívánta elérni, hogy Komárom, Fejér, Pest és Nógrád megye a fővárossal együtt egy központi régióhoz tartozzon. Így az eddigi 7 régió helyett 6 térség lenne hazánkban, és az Európai Uniós (EU) csatlakozást követően mindegyik térség kapcsolódhatna egy-egy országokon átívelő eurorégióhoz. A honatya végül visszavonta az indítványt, mondván: mindenki számára megnyugtató álláspont csak akkor születhet, ha a kormány 2000 végéig – a hatástanulmányok elkészülte után – felülvizsgálja a hazai régióhatárokat.
Kérdés, hogy a kompromisszumként emlegetett döntés valóban nyitva hagyja-e – vagy éppen elodázza – az említett határok kérdését. Hiszen az Országos Területfejlesztési Koncepcióról szóló március eleji országgyűlési határozat rögzítette az adatgyűjtésre és információfeldolgozásra hivatott úgynevezett tervezési-statisztikai régiók határait (lásd a térképet). Azt Szaló Péter, a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium (KTM) helyettes államtitkára sem tagadta, hogy a régióhatárokat 2000 végéig a kormányzat „felülvizsgálja”, de hozzátette: pusztán a kooperáció segítésére nem kell megváltoztatni a jelenlegi felosztást. Az ország ugyanis nem „vágható szét”, vagyis a térségek közti együttműködés nem csak lehetséges, de kívánatos is.
Más kérdés, hogy jelenleg sem teljesen egyértelmű, valójában hány régió van Magyarországon. Az említett országgyűlési határozat 7 tervezési-statisztikai térséggel számol – erről az illetékesek már tájékoztatták az Európai Bizottságot is -, ehhez azonban nem áll rendelkezésre a szükséges intézményrendszer. Regionális fejlesztési tanácsból ugyanis eddig csak 6 alakult meg, miután Kelet-Magyarországon egy intézmény hangolja össze két statisztikai térség programját. Tovább bonyolítja az ügyet, hogy az 1996 végén elfogadott területfejlesztési törvény meglehetősen puha formában határozza meg az úgynevezett funkcionális régiók szerepét. Amellett, hogy két ilyen jellegű körzet – a Budapesti Agglomeráció és a Balaton régió – létrehozását a jogszabály előírja, minden eseti akcióra (például útépítésre is) össze lehet állni egy-egy funkcionális régióvá. A KTM álláspontja szerint – húzta alá Szaló Péter – itt két, „műfajában” különböző dologról van szó, így nem várható el, hogy a tervezési-statisztikai és a funkcionális régiók minden esetben egybeessenek. Ezzel szemben Horváth Gyula, a Regionális Kutatások Központjának főigazgatója, aki egyben az Integrációs Stratégiai Munkacsoport (ISM) témáért felelős tagja is, úgy véli: a régiók kétféle beosztásának egybe kell esnie. Ha ez nem így történik, akkor a regionalizmus komolytalanná válik, és elveszti eredeti értelmét.
Annak, hogy hazánkban 6 vagy 7 régiót tartanak-e számon, nincs különösebb jelentősége; a lényeg, hogy megvalósuljanak a támogatáspolitika uniós normái – emelte ki Horváth Gyula. Ezek közül az ISM szakértője a koncentráció és a decentralizáció elvének érvényesülését tartja a legproblematikusabbnak. A források mainál hatékonyabb összpontosítását úgy lehetne megvalósítani, ha a tárcáknak minél több közös forrás állna rendelkezésükre. Ezzel szemben Szaló Péter úgy gondolja: a források koncentrálása nem azt jelenti, hogy minden területfejlesztésre szánt pénzt egy kalapba kell tenni. Egyébként is ez a jelenlegi EU-tagok kihívása – az Európai Bizottság ezért csökkentette a napokban a támogatottak körét. Az ezredfordulótól hatályos új uniós költségvetés szerint a regionális támogatások a korábbi 50 százalék helyett csak a lakosság 40 százalékához jutnak el.
A másik fontos alapelv, a decentralizáció, egyelőre nem igazán EU-konform módon valósul meg hazánkban. Az idén 18,5 milliárd forint decentralizált forrást fordít a költségvetés területfejlesztésre, ebből 10,5 milliárd forintot a területfejlesztési célelőirányzatból. Ez az összeg azonban nem a régiókhoz, hanem a megyékhez kerül. A regionális fejlesztési tanácsok ugyanakkor elenyésző, csupán 135 millió forintos – működési – költségvetéssel rendelkeznek. A számokból egyértelműen kitűnik, hogy miközben az uniós csatlakozás perspektívája a régiók szerepének növelését vetíti előre, addig a források elosztásában egyelőre a megye a meghatározó.
A megyei szakapparátus létszámát lényegesen csökkenteni kellene, a régiókét viszont ezzel párhuzamosan kívánatos lenne megerősíteni – fogalmazott Horváth Gyula. A megyei intézményrendszer elavult, ráadásul az EU a megyéket nem tekinti partnernek a strukturális alapokból származó összegek fogadásához. Szaló Péter szerint a jövőben sem akarják „elvenni a megyék pénzét”, de 2002-re a honi intézményrendszer a mainál „jelentősen” több forrást biztosít majd a régióknak. Mindez azért fontos, mert megfelelő önerő hiányában sérülhet egy másik uniós előírás, mégpedig az addicionalitás elve, amely a régiók saját forrását szabja az EU-transzferek feltételéül.
