(Figyelő, 1998/9. szám)
Nehéz a pénztárak indulása, aminek a legfőbb oka a lassan csordogáló rendeletek miatti időhiány – állítja a Figyelő cikke, de ezen állításának azonnal ellent is mond: „többen” úgy vélik – olvashatjuk -, hogy az ellenérdekelt tb keze van a dologban. Ezt tűnik megerősíteni Major Mária, a Népjóléti Minisztérium helyettes államtitkára, aki szerint a pénztár kiszolgáltatott a tb-nek. Nézzük hát, miről is van szó!
A munkáltató ez évtől nem csak a megyei egészségpénztárnak, hanem minden olyan pénztárnak is járulékfizetéssel és bevallással tartozik, amelyben alkalmazottai tagok. Ez két egészen különböző bevallás, tehát szóba se jöhet, hogy az utóbbit a tb képes legyen akadályozni. A pénztár a hozzá érkezett bevallások adatait összesíti és adatokat szolgáltat a „többi” – mintha a pénztár az lenne – igazgatási szervnek, a tb-nek és a Pénztárfelügyeletnek.
Ha a pénztár azt gyanítja, hogy a „bevallás, befizetés hiányos, vagy az abban közölt adatok aggályosak”, soron kívüli ellenőrzést kér, ha pedig a befizetést elmulasztják vagy részlegesen teljesítik (utóbbi esetben a pénztár a beérkezett összeget az „érintett tagok között tagdíjnagyságuk arányában számolja el”), haladéktalanul behajtást kér a tb-től, miközben rázúdítja „az intézkedésekhez szükséges iratok másolatát”, s a tagokat e skandalumról értesíti. Amennyiben az intézkedés eredményes, a tb a behajtott összeget a pénztárhoz átutalja. De ez még nem a happy end: a pénztár a behajtás költségeit megállapodás keretében köteles megtéríteni a tb-nek.
Fel kell tűnjön a bemutatott megoldás irracionalizmusa. Ha a munkáltatónak, mint eddig, egyetlen helyre kellene fizetnie és bevallást küldenie, s nem minden olyan pénztárba, ahol valamely alkalmazottja tag, feladatai nem növekednének feleslegesen, s szükségtelen lenne a két irányból, kacskaringós kitérő után érkező adattömeg utólagos összevetése. Az ellenőrzést az első pillanatban meg lehetne ejteni, a pénztárak pedig tehetnék a dolgukat, nem „aggályoskodásra” kellene fecsérelniük energiájukat. Huszonnégy óra alatt a tagdíjak a pénztárhoz kerülhetnének. Ha nem kerülnének, lehetne „kezet” látni a dologban, s kiszolgáltatottságot emlegetni. Csupán egy jól tervezett és hatékonyan működő beszedő-nyilvántartó rendszerre van szükség. Az pedig, hogy ez a tb-n belül vagy kívül jön létre, másodrangú kérdés.
A Pénzügyminisztérium ahelyett, hogy ezt az egyetlen rendszert hozná létre, százmilliókat öl a Pénztárfelügyelet párhuzamos – a tényleges feladatokból semmit meg nem oldó – informatikai fejlesztésébe, miközben akadályozza az egyébként rendelkezésre álló világbanki kölcsönnek egy korszerű nyilvántartási rendszer létrehozására való felhasználását, amit utóbb úgy sem lehet megúszni.
Hogy mi lehet a háttérben? Csupán egyes apparátusi osztagok folytatják az adófizetők költségére befolyásnövelő nyomulásukat. Racionális diskurzus helyett az irracionalizmus diszkrét bája.
