Makroökonómiai szempontból két részre osztható a magyar nyugdíjrendszer tavalyi reformja. Az első rész a majdan fizetendő nyugdíjak jelenértékének drasztikus csökkentése, a második pedig az a járulékfizetők számára nyitott lehetőség, illetve a pályakezdők számára előírt kötelezettség, hogy nyugdíjjárulékuk egy részét (körülbelül negyedét) a Nyugdíjbiztosítási Alap helyett ezentúl maguk választotta nyugdíjpénztárba fizessék. (Ennek mértéke a bruttó bérhez viszonyítva az idén 6 százalék, 1999-ben 7, 2000-től pedig 8 százalék.)
A rendszer ezzel kétpilléressé vált; a második pillérbe az elsőbe be nem fizetett járulékok kerülnek, azaz átcsoportosítás történik. A két pillér eltérő elven működik. A befolyó járulékokat a felosztó-kirovó rendszerű elsőben azonnal nyugdíjként kifizetik, míg a tőkefedezeti másodikban a tőkepiacon befektetik, s amikor a járulékfizető elérte a nyugdíjkorhatárt, akkor összes addig fizetett járulékát a felhalmozódó hozammal együtt életjáradékká alakítják. Tehát míg az első pillérben a járulék az azonnal elfolyik, a másodikban megtakarításként van jelen. A megtakarítások léte és növekedés pedig kétségbevonhatatlanul nemzetgazdasági érdek.
Úgy tűnhet, a két pillér tökéletes ellentéte egymásnak. Közgazdasági különbségüket gyakran mutatják be úgy, hogy a felosztó-kirovó szisztéma a generációk közötti íratlan társadalmi szolidaritás terméke, amelyben az egyes generációk kifizetik az előttük járók nyugdíját, cserébe viszont az ő nyugdíjukat fizetik ki az utánuk következők, míg a másik rendszerben az egyes generációk maguk gondoskodnak jövendő nyugdíjukról. Csillag István hasonlatával élve: a felosztó-kirovóban a nagypapák unokáik elől isszák el a kakaót, míg a tőkefedezeti rendszerben a saját számlájukról fizetik azt.
Kérdés, a járulékátcsoportosítás valóban a nemzetgazdasági szintű megtakarítások növekedését eredményezi-e, s valóban éles közgazdasági különbség van-e a két rendszer között.
Implicit államadósság
Az állam a már nyugdíjasoknak feltétel nélküli, a járulékfizetőknek feltételekhez kötött ígéretet tett és tesz, hogy részükre élethossziglan nyugdíjat folyósít. (Az egyszerűség kedvéért tekintsünk el attól, hogy a Nyugdíjbiztosítási Alap öregségi nyugdíjon kívül özvegyi, rokkantsági, baleseti rokkantsági és szülői nyugdíjat, baleseti hozzátartozói nyugellátást és árvaellátást is folyósít). A nyugdíjígérvények összessége az állam implicit adóssága. Ennek összege nagyjából kiszámítható, jelenértéke napjainkban 1,0-1,5 évi GDP körül lehet. Tehát az implicit államadósság jócskán meghaladja az állam által bel- és külföldön állampapír-kibocsátással teremtett adósságot (az egyszerűség kedvéért állampapír helyett ezentúl államkötvényt írunk), amelynek mértékét a GDP 60 százaléka alatt illik tartani (ma nálunk 65 százalék körül van). Ez amolyan gazdaságpolitikai comme il faut, túllépése a (nagy)befektetők szemében akkor is egy ország sebezhetőségének jele, ha ezt egyébként pillanatnyilag semmiféle fundamentális ok nem támasztja alá. Az implicit államadósság önmagában sem nem magas, sem nem alacsony; mértéke akár sajátos nemzeti preferenciának is tekinthető. A túlzott implicit államadósságot a demográfia trend – az egyszerű reprodukció alatti termékenység teheti veszélyforrássá.
Az állam a nyugdíjígérvényeit az aktívak járulékfizetéseiből teljesíti, akik cserébe nyugdíjígérvényt kapnak. Mindez úgy is felfogható, hogy a járulékfizetők nyugdíjjárulék formájában valójában hitelt nyújtanak az államnak, amelyre utóbbinak azért van szüksége, hogy eleget tudjon tenni nyugdíjfizetési kötelezettségének. Az ezen „nyugdíjjárulék-hitelért” cserébe kapott nyugdíjígérvény pedig – nevezzük így – Állami Nyugdíjkötvényben testesül meg. Tehát ugyanaz történik, mint az explicit államadósság esetén: az állam adósságának törlesztésére államkötvények eladásával kölcsönt vesz fel. Az államadósság szintje lassan változik, azt az államok maguk előtt görgetik.
A tartalmi hasonlóságok ellenére nagyon jelentős különbség van a „hagyományos” államkötvény és az Állami Nyugdíjkötvény között (lásd külön). Fontos megjegyezni azt is: ha az állam a hagyományos államkötvény törlesztésének szabályait a tulajdonosok számára hátrányosan megváltoztatná, azzal önmaga finanszírozását lehetetlenítené el, ami a kül- és belföldi tőke meneküléséhez, a pénzügyi rendszer összeomlásához, államcsődhöz vezetne. Nem is merik ezt megtenni – legalábbis egészen a fizetésképtelenség bejelentéséig nem. Az implicit államadósság esetén ilyen gond nincs: a hátrányos változtatásokkal a nyugdíjasok és a járulékfizetők nem tudják megtorolni, hiszen nem tudnak elmenekülni.
Kevesen vették észre, hogy a nyugdíjreform lényege nem a második pillér létrehozása, hanem az első pillér nyugdíjainak drasztikus lefaragása volt. (Akik tudomásom szerint észrevették: Orbán László majdnem-pénzügyminiszter és Gál Róbert, a Tárki kutatója.) Ezt ügy is felfoghatjuk, hogy az Országgyűlés, illetve a kormány egyetlen huszárvágással jelentősen csökkentette a jelenlegi és a jövőbeni implicit államadósságot; Utóbbit azzal érte el, hogy leszállította az Állami Nyugdíjkötvény kamatát, ami mélyen negatív reálkamatot jelent. Tehát a felosztó-kirovó rendszer, a mai első pillér az állam nagy üzlete: negatív reálkamatozású hitellel finanszírozhatja önmagát (s e hitel még csak explicitté sem válik, ami pénzügyileg sebezhetővé tehetné). Ám ezt fölöttébb nehéz a jövőért tett lépésként értelmezni, ahogyan azt a nyugdíjreform kormányzati PR-je elfogadtatni szeretné.
Járulékátcsoportosítás
Mivel a második pillérbe az elsőből átcsoportosított járulék kerül, az elsőben hiány keletkezik, s ennek eltüntetésére államkötvényt kell eladni. Tehát míg a második pillérben megtakarítás, addig az elsőben hiány halmozódik. Emiatt a másodikban halmozódó megtakarítás látszólagos, csak számviteli értelemben létezik. A tényleges megtakarítást úgy számíthatjuk, hogy a második pillér számviteli megtakarításából elvesszük az első pillér hiányát. Ha e művelet eredménye pozitív, a járulékátcsoportosítás nemzetgazdasági szintű megtakarítást eredményezett. (A továbbiakban megtakarításon mindig nemzetgazdasági szintűt értünk.)
A Horn-kormány azért hajtotta végre a nyugdíjreformot, mert meggyőzték, hogy ez a megtakarítások bővülését eredményezi, ami a gazdaság növekedésének felgyorsulásában fog megmutatkozni. (A napilapokban megjelentetett öles újsághirdetések azt ígérték, hogy a nemzeti össztermék az új rendszer bevezetésével évente 1,5-2,0 Százalékkal gyorsabban növekedhet, mint anélkül. A reform határozati javaslatához írott, nem publikus kormányelőterejesztés már árnyaltabban fogalmazott, mondván: a keletkező (többlet)megtakarítások minimum 10 évig, de inkább 20-30 évig a gazdaság forrásait is bővítik.)
Az említett többlet-megtakarítás a várakozások szerint úgy keletkezik, hogy a második pillérbe átcsoportosított járulékok befektetésével elérhető hozam meg fogja haladni az emiatt az első pillérben keletkező hiány fedezésére kibocsátott államkötvények kamatát. A kormány azzal számolt, hogy a második pillér reálhozama a reálbér növekedési ütemét 1 százalékkal meghaladja, míg az első pillér reálkamatterhe 1 százalékkal alulmúlja azt. Mivel hosszabb távon a GDP és a reálbér növekedési üteme megegyezik, előáll egy évi átlagban 2 százalékos rés, amely többletmegtakarítást „termel”. Ez a többlet 2030 és 2040 között a GDP 3-4 százalékát teszi ki, ami évi 6-8 százalékkal több beruházást tesz lehetővé; ez eredményezi a 1,5-2,0 százalékos többletnövekedést.
Ez a gondolatmenet azonban hibás. Könnyen belátható: ha a második pillért alkotó nyugdíjpénztárak azokat az államkötvényeket vásárolják meg, amelyeket a járulékát csoportosítás miatt keletkező hiány eltüntetésére kibocsátani szükséges, nem jön létre az említett hozamrés. Ez akkor keletkezhet, ha a pénztárak magasabb hozamú pénzügyi instrumentumokat – például részvényeket, vállalati kötvényeket – vásárolnak. Ha viszont a pénztárak nem vásárolják meg a hiány miatt kibocsátott valamennyi államkötvényt, akkor azt másnak kell megtennie, különben nem lehetne kifizetni az összes nyugdíjat. A vevők pedig azok lesznek, akik elől a pénztár „elvásárolta” a magasabb hozammal kecsegtető, bár kockázatosabb instrumentumokat. A második pillér úgy prezentálja az említett rést, hogy kiszorítja az addigi vásárlókat – nevezzük őket hagyományos megtakarítóknak – a tőkepiac magasabb hozamú szegmensének egy részéről. Tehát a játék nem kétszereplős (állam és pénztárak), ahogy a Horn-kormány gondolta, hanem három (állam, pénztárak, hagyományos megtakarítók). A második pillér pénztárainak együttes hozama és az első pillér hiányát finanszírozó államkötvények kamata közötti hozamkülönbség nem megtakarításbővülés, hanem a hagyományos megtakarítóktól a pénztárak felé irányuló hozamátcsoportosítás. Amennyivel növekszik a pénztárak hozamkülönbsége, annyival csökken a hagyományos megtakarítóké. Nemhogy nem bővülnek tehát a megtakarítások, hanem – a második pillér működési költségei miatt – egyenesen csökkennek. (E működési költségek egy része adóként visszakerül a költségvetésbe, más részükből pedig magánmegtakarítás lesz, de azok zömét a pénztárak „elműködik” – makroökonómiai szempontból haszontalanul.) Mindez más megközelítéssel is belátható. Az állam a számára nagyon kedvező negatív reálkamattal felvett nyugdíjjárulék-hitelből tesz eleget nyugdíjfizetési kötelezettségének. Az átcsoportosítással részlegesen lemond a számára nagyon kedvező helyzet további fenntartásáról (egyúttal megengedi polgárainak, hogy legalább járulékuk egy részéért piaci hozamra tegyenek szert), s vállalja, hogy részlegesen piaci kamattal felvett hitellel finanszírozza magát. Abból azonban senkinek nem keletkezik megtakarítása, ha valamit drágábban finanszíroz, amikor olcsóbban is megtehetné.
A reform mérlege
A járulékátcsoportosítás az implicit államadósság egy részét több explicit államadósságra váltja át. (Annyival többre, amennyit az államkötvények kamata és a nyugdíjhitelkamat közötti különbség jelent.) Mindezt úgy is felfoghatjuk, hogy az első pillér drasztikus szigorítása után, amely mélyen negatívvá tette a reálhozamot, a második pillér piaci hozama valamit visszaad az első pillérben elszenvedett veszteségből. Van viszont még egy elem, amely jelentőséggel bír.
Amikor a nem pályakezdők a második pillérbe lépésről döntenek, akkor azt mérlegelik, hogy a nyugdíjbavonulásukig pénztárba fizetett járulékuk befektetésével elérhető piaci hozam és az első pillér kamatlábának különbsége meghaladja-e azt a veszteséget, amelyet az addig megszerzett nyugdíjígérvényük több mint negyedéről való lemondás jelent. Paradoxonnak tűnő helyzet, hogy minél alacsonyabbra szorítják le az első pillér reálkamatát, annál magasabb életkorban éri még meg a második pillérbe lépni. Annál kisebb ugyanis az addig megszerzett nyugdíjígérvény negyedéről való lemondás miatti veszteség, viszont annál nagyobb a piaci hozam és az első pillér kamata közötti különbség. Tehát minél kedvezőtlenebb helyzetbe hozzák a járulékfizetőket az első pillérben, annál többen lépnek a másikba. Kisarkítva: minél inkorrektebb a kormány a járulékfizetőkkel szemben, annál több oka látszik azt mondani, hogy a tömeges, már az egymillió főt meghaladó átlépő a siker jele, s mindez a nyugdíjreformot igazolja.
A nyugdíjreform makroökonómiai szempontú első része a jelenlegi és jövőbeli implicit nyugdíj-államadósság jelentékeny részének megsemmisítését célozta. A második része, a járulékátcsoportosítás pedig a pályakezdők esetén a megmaradó implicit államadósság több mint negyedének explicitté konvertálását jelenti, csakhogy többe, mint az eredeti volt. Az átlépőknél – ahogy egyre idősebbek lesznek – ez a „több” fokozatosan csökken, s azok 2 százaléka esetén, akiknek az átlépés racionális döntés (ez a csoport közvetlenül a „még éppen csak megéri” sávban helyezkedik el), több implicit államadósság konvertálódik kevesebbre. Azonban ez az elenyésző kisebbség. Mindezek alapján arra a kérdésre, hogy a járulékátcsoportosítás nyomán számítani lehet-e a megtakarítások növekedésére, egyértelműen nemmel válaszolhatunk. Ami pedig a régi és az új nyugdíjrendszer közötti különbségeket illeti, csupán két – bár nem elhanyagolható – apróság adódik. Az egyik, hogy a felosztó-kirovó rendszerben a nyugdíjjárulékért speciális, míg a tőkefedezetiben hagyományos államkötvény vásárolható. A második: az utóbbi szisztémában a hagyományos államkötvények mellett vagy helyett más értékpapírok is vásárolhatók. A különbség ennyi és nem több.
Az ország tehát a jövő szempontjából végül is érdektelen nyugdíjreformba invesztált ahelyett, hogy a gazdaság növekedését megalapozó és az uniós csatlakozáshoz nélkülözhetetlen infrastrukturális beruházásokra költött volna.
(A szerző a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem gazdaságpolitika tanszékének oktatója)
