Van egy pompás, tömör angol kifejezés annak az embernek a jellemzésére, aki önhibájából kiúttalan helyzetbe kerül. Magyar fordításban így hangzik: „befesti magát a sarokba”. A jelenet így képzelhető el: a delikvens rossz irányból kezdett hozzá egy szoba padlójának befestéséhez. Makacsul kitart a hiba mellett, míg végül ott kuporog a szoba egyik sarkában. Körül mindenütt festéktől fénylik a padló. Menekvés csak festékfoltokkal.
Elnézést az olvasótól, hogy egész bekezdést áldoztam a „paint yourself into a corner” kifejezés hatásának bemutatására. Mentségül szolgáljon, hogy éppen ilyen sarokba „festette magát” Bush amerikai elnök. Makacssága rövid távon kínos belső krízist hozott. Középtávon pedig ahhoz vezethet, hogy az ősszel a republikánusok elveszítik többségüket a képviselőházban és a szenátusban.
Gömöri Endre
TÁBORNOKOK LÁZADÁSA. Ami a rövid távot illeti: a két – összefüggő – kulcsszó: Irak és Rumsfeld. A napjainkban is zajló, önmagában is párját ritkító eseménysorozat pedig a tábornokok lázadása a Pentagon ura, és az általa erőszakolt, hibás iraki háborús stratégia ellen. A támadás élén John McCain szenátor áll, aki vietnami katonai múltja (és nem mellékesen a vietnami fogságban tanúsított magatartása, s kalandos szabadulása) okán ma a republikánus párt egyetlen posszibilis elnökjelöltje. Ő már hónapok óta követeli Rumsfeld menesztését.
A közelmúltban csatlakozott ehhez hat nyugalmazott tábornok, akik korábban részben éppen a hivatalos stratégia bírálata miatt kényszerültek visszavonulni. E lázadók nézeteit fejti ki Bernard Trainor és Michael Gordon új könyve, a „Cobra II.” (Trainor tábornoka volt az elit tengerészgyalogságnak, míg Gordon a New York Times katonai szakírója). A vád kiindulópontja: Rumsfeld visszadobta Anthony Zinni tábornok, az elit-csapatok parancsnokának tervét, amely szerint az iraki háborúhoz 380 ezer katonára van szükség. Elvetette a hadsereg vezérkari főnöke, Eric Shinseki tábornok figyelmeztetését, aki úgy vélte, hogy a tartós pacifikáláshoz 300 ezres megszálló sereg kell. Rumsfeld mindkét esetben csak félannyit vetett be. Azért (így a bírálat), hogy politikailag elfogadhatóvá tegye Bush neokonzervatív sugalmazásra elhatározott támadási szándékát. Az elnök most azzal „festi magát a sarokba”, hogy védi Donald Rumsfeld becsületét a katonák, a „mundér becsülete” ellen: „Itt én döntök. És én azt mondom, hogy Don remek munkát végez.”
A Fehér Házra nehezedő nyomást Bush a maga bürokratikus körének átalakításával próbálja ellensúlyozni. (Új főnök az elnöki hivatalban, új szóvivő, új vezető a költségvetési hivatal élén.) Ez persze pótcselekvés; nem hat a közvéleményre. Különösen akkor nem, ha az Irakból naponta érkező sokkok hatásához mérik. Az Economist ezért véli úgy, hogy „George Bush bolond, ha kitart Donald Rumsfeld mellett” Ezen a ponton jelentkeznek az Irak/Rumsfeld-szindróma közép- és hosszú távú következményei. A középtáv azzal fenyegeti a republikánusokat, hogy a novemberi félidős választásokon elveszítik az ellenőrzést mind a képviselőház, mind a szenátus felett. Ehhez a demokrata pártnak 15 képviselői és 6 szenátusi mandátumot kell nyernie. Erre komoly esélye van. Az ABC televízió és a Washington Post közös közvélemény-kutatása szerint ma a szavazók 47 százaléka „erőteljesen helyteleníti” Bush politikáját. Ebben a kategóriában rosszabb eredményt a republikánus elnökök közül csak Nixon produkált. („Mi a különbség a republikánus párt és a Titanic között? Az, hogy a Titanic legalább nem szándékosan ment neki a jéghegynek.” Az Economist szerint „Washington konzervatív köreiben” ezzel a tréfával minősítik Bush politikáját.)
Az ütközés elkerülésére az elnöknek hat hónapnyi ideje van. A napokban történtek is ellentmondásos akciók. (Támaszpont-paktum Bulgáriával; amerikai katonai erők áthelyezése német bázisokról román és bolgár területre; homályos egyeztetési kísérletek kurd közvetítéssel Irak ügyében; ugyanez iráni változatban német és orosz közvetítők bevonásával.) Lehet, hogy ezek a lépések nemzetközi vonatkozásban enyhíthetik a feszültséget. A polgárháború szélén tántorgó Irak stabilitását azonban nem lehet hat hónap alatt helyreállítani.
A HÁTTÉRBEN: 2008. Így a demokrata pártnak reális esélye van a novemberi sikerre: a törvényhozási többség elérésére. Ám az egyáltalán nem biztos, hogy ez a többség elvezethet a Fehér Ház meghódításához; 2008 novembere túlságosan messze van. Igaz, Bush „befestette magát a sarokba”. De az is igaz, hogy a demokrata párt nem tudta eléggé megszilárdítani társadalmi bázisát a legszélesebb értelemben vett amerikai középosztály soraiban.
A Rumsfeld/Irak-szindróma bízvást demokrata párti sikert hozhat 2006 őszén, de ez nem ígér automatikus győzelmet 2008 novemberére egy másfajta – például John McCain típusú – republikánus elnökjelölttel szemben.
