Az utóbbi időben drámai ütemben emelkedett a réz, a nikkel és a cink világpiaci ára. A réz tonnája márciusban ötezer, a héten már nyolcezer dollárt ért, a nikkelé 15 ezerről húszezerre, a cinké 2400-ról 3400 dollárra szökkent fel ugyanebben az időszakban. E három fém ötvözetei alkotják a magyar pénzérméket is. Az 1 forintost például rézből, nikkelből és cinkből, a 2 forintost rézből és nikkelből, a 100 forintost rézből és cinkből verik.
A drámai világpiaci áremelkedés mellékhatása, hogy az 1 és 2 forintos gyártási költsége ma már többszöröse a névértéknek: az egyforintos érme előállítása például jelenleg mintegy négy forintba kerül, a kétforintosé nyolc forintra becsülhető. Miután világszerte az a tapasztalat, hogy ezen érméknek legfeljebb 15-20 százaléka vesz részt a forgalomban – a többi valahol egy fiókban hever –, felmerül a kérdés, érdemes-e ezeket az aprókat tovább gyártani. Évente a két érméből összesen 150 millió darab kerül forgalomba, és az 1993-as kibocsátás óta közkézen forgó 2,5 milliárd érme kétharmadát (918 millió darab egyforintos és 780 millió darab kétforintos) már ez a két címlet teszi ki.
Gyártásuk leállítása közvetlenül évi egymilliárd forintnyi költséget takarítana meg, de további előnyökkel járna az árak ebből következő kerekítése, ami a pénzforgalom teljes költségét tovább mérsékelné. Ez a teljes költség hozzávetőlegesen a GDP fél százaléka, azaz több mint százmilliárd forint – fejenként több mint tízezer.
Szakértők szerint egyébként az 5 és 10 forintos érme is többe kerül névértékénél, legfeljebb a 20, 50 és 100 forintos esetében beszélhetünk már némi kibocsátási nyereségről. A bankjegyek gyártási költsége néhány péksütemény árát teszi ki, bár a nagyobb címleteknél alkalmazott több biztonsági jel drágább.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
