Hetven vagy száznegyven millió forintba került a legújabb médiatörvény-elképzelés? A találós kérdésnek az ad alapot, hogy az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) az általa tavaly életre hívott Alkalmazott Kommunikációtudományi Intézetnek (AKTI) 2005-re egyetlen kutatási feladatot szabott: a médiatörvény felülvizsgálatát. A testület honlapjának tanúsága szerint a nyolcfős, köztük igazgatóval, igazgatóhelyettessel bíró AKTI költségvetése nyolc hónapra 140 millió forint volt, ebből 70 milliót a szintén nyolc tagból álló törvényelőkészítő szakértői bizottság költségeire különítettek el.
Vrannai Katalin, a Figyelő rovatvezetője
KINEK AZ ÉRDEKE? További találós kérdés, hogy mi szükség volt egyáltalán egy újabb médiatörvényt felskiccelni, hiszen a dolog minden bizonnyal ugyanúgy hamvába hal, mint a korábbi próbálkozások, különösen így, választások előtt. Átrágva magunkat a szövegen, mintha felsejlene a válasz. Az ORTT által megbízott szakértők ugyanis egyebek mellett az ORTT szerepének megerősítését, feladatkörének kibővítését öntötték paragrafusokba. Szándékuk szerint a testület állapítaná meg például a közszolgálati műsorszolgáltatási szabályzatot (ma ezt maguk a közszolgálati műsorszolgáltatók teszik meg), a társadalom számára nagy jelentőséggel bíró események jegyzékét (ma ez a kormány hatásköre, bár egyszer sem élt vele), évente a főműsoridő kezdetét és végét (ma ezt a törvény rögzíti, bár szakmailag tévesen).
Az ORTT megkapná azt a jogot, hogy jelentős piaci erővel rendelkezőnek minősíthessen egy műsorszolgáltatót akkor is, ha az nem éri el a tervezetben szereplő 30 százalékos közönségarányt. Rögzítenék azt is, hogy az ORTT „tevékenységének elősegítése érdekében tudományos intézetet működtet” – ez lenne a már létező, e törvényszöveg fölötti bábáskodással megbízott AKTI.
A ma még nem szabályozott digitális műsorszolgáltatáshoz kapcsolódóan az ORTT jó néhány jogkört kapna, például hogy egy adott multiplexen (a frekvenciasáv egy adási csatornáján) belül ki kapjon műsorszolgáltatásra lehetőséget. Nem egyszerűen a multiplexeket ítélnék tehát oda, de az abban továbbított műsorokat is.
A legszebb talán a tartalomszabályozásban játszott szerep megerősítésének szándéka. Létrehoznák például a Pártatlanságot és Kiegyensúlyozottságot Felügyelő Tanácsot, amely adott esetben a közszolgálati médiumokból gyakorlatilag még ki is rúghatna embereket. Ez a „Nagy Testvér” szindróma már csak azért is furcsa, mert a digitalizálással jócskán megszaporodik a csatornák száma, vagyis a televíziózásban is a lapkiadáshoz hasonló szabad piac alakul majd ki. A lapok tartalmát ma sem felügyeli bizottság – bár egyes politikusok ezt is szívesen vennék.
Vannak azért olyan részek is, amelyekkel elvileg egyet lehet érteni. Ilyen, hogy közös felügyelet alá vonnák a közszolgálati műsorszolgáltatókat, és egyszerűsítenék a ma lényegében működésképtelen felügyelő testületek felállítását és működését. Az is szerencsés, hogy a tervezet az előbbieken túl már nem foglalkozik a közszolgálati rádiózással és televíziózással, a részletes szabályozás külön törvény dolga lenne. Bár ez úgy is tűnhet, hogy a szakértői bizottság lepasszolta a feladatot, valójában így a kereskedelmi rádiózás és televíziózás legalább megszabadulna azoktól a vitáktól, amelyekhez vajmi kevés köze van.
KÜLÖNVÉLEMÉNYEK. Egyik szemünk sírhat, a másik pedig nevethet tehát annak tudatában, hogy ez a tervezet úgysem fog megvalósulni. Politikai konszenzus ugyanis nincs, még a bizottsági tagok között sem, ez már csak a tervezethez fűzött, annak terjedelmével vetekedő bőséges különvélemény-sorozatból is látszik. Utóbbi egyébként esetenként igencsak szórakoztató olvasmány. Pokol Béla és Tellér Gyula például egyesült erővel pártatlansági és kiegyensúlyozottsági mutatót hozna létre, s ha egy közszolgálati műsorszolgáltató negyedéves pontszáma nem érné el a mutató maximumának felét, akkor a médium vezetőjét leváltva pártatlansági meghatalmazottat állítana az intézmény élére. Hasonló gyöngyszem, hogy ha egy országos kereskedelmi tévé elérné a 20 százalékos közönségarányt, akkor műsoridejének egynegyedét köteles lenne átadni a közszolgálati tévének minimum három hónapra, egészen addig, amíg közönségaránya ismét 20 százalék alá esik.
Megért ez 70 – avagy 140 – milliót?
