Ennek oka, hogy a hazai gazdasági szereplők közül egyelőre kevesen jutottak el az üzleti fejlettség ama fokára, amikor már kommunikációs, uram bocsá’ ügyfélszerzési eszközként használnának egy látványos irodabelsőt. Igaz, ez nem kifejezetten magyar hiba. Európai szintű, amelyre válaszul a kontinens legnagyobb design és lakberendezési kiállítása, a milánói iSaloni szervezői az idei seregszemlén az irodákra és azok enteriőrjére fókuszáltak. Egyáltalán nem mindegy ugyanis, milyen környezetben zajlik az a napi 8-12 óra, amely munkával telik. A kiállításon látottak szerint az igazán reprezentatív irodákat továbbra is a nemes anyagok és a finom megoldások alkalmazása jellemzi, merész térhasználattal kiegészítve. Nemes anyag alatt a bőr vagy akár a különleges, egzotikusnak számító fafajták értendők, mint a rózsafa, az ébenfa és a vengé. Finom megoldásnak számít a furfangos, az asztalból gombnyomásra előugró laptop, a plafonból előbújó plazmatévé, a trükkös bútorvasalatok, a különlegesen megmunkált, mart, esetleg roncsolt fafelületek. A merész térhasználat lényege pedig a tágas, szellős iroda, amelyben méretes kanapék, óriási asztalok és olyan tárgyak – bárszekrény, tükör, netán szobor – jelennek meg, amelyek Elek Márton belsőépítész, a Geppetto Stúdió tulajdonosának szavaival „viszik a teret”. Az iroda jó, ha személyes, rafináltan megvilágított, nem árt, ha van benne egy-két festmény, amely hangsúlyozza a főnök jó ízlését, de úgy, hogy nem borítja fel a bútorok, a kiegészítők és az épület harmóniáját. Hab a tortán a pazar kilátás, amelynek célszerű háttal állítani az íróasztal ülőalkalmatosságát, hiszen ezáltal válik a panoráma a főnöki szentély valódi dekorációjává. „Tilos viszont a praktikumra való törekvés, a dossziék bezsúfolása” – figyelmeztet Elek. A főnöki dolgozókban ugyanis nem adminisztratív munka, hanem stratégiagyártás zajlik.
Ezek után jöhet a puding próbája: hogyan sikerül megvalósítani mindezt Magyarországon. Sajátosan reprezentatív mintavétel gyanánt négy hazai felső vezető irodájába kaptunk bebocsátást. A tárlatvezetést a topfők vállalták, magunk csak dokumentáltuk a látottakat, míg Elek Márton „intrikált”. A belsőépítészt ugyanis arra kértük, az előzmények és a „gazda” személyének ismerete nélkül, kizárólag az irodákról készült fotók alapján mondjon véleményt a látottakról.
Kovács Gábor. A Bankár Holding alapító-tulajdonosa saját ízlése szerint rendezi be irodáit; a Bank Centerben található jelenlegi székhelye már-már tárlatvezetõt igényel.
PREZIDENCIÁK.
Habár a Szent István Bazilika páratlanul romantikus tájképként terül el a Bank Center tövében, Kovács Gábor, a Bankár Holding alapító-tulajdonosa a Gránit Torony lakójaként inkább a XIX. századi romantikus tájképekre esküszik. Ezeken belül is a Markó család keze nyomát dicsérő alkotások a kedvencei. Toronybéli irodájában Kovács háttal ül a Bazilikának, ami – aktuális trend ide vagy oda – komoly önmegtartóztatást követel. „Nem a saját íróasztalom mellett töltöm a munkaidő meghatározó részét” – magyarázza a helyzetet, egyúttal arra is választ adva, miért nincs számítógép az irodában. Helyette viszont vannak XIX. századi és későbbi műalkotások, amelyek ráadásul a „resztlik”, hiszen az üzletember háromszáz darabos gyűjteményének java a saját művészeti alapítványa főhadiszállásául szolgáló Andrássy úti Kogart Házban kapott helyet.
A bankár, aki egy évtizede tette be a lábát első ízben a Finta József tervezte kis magyar Citybe, kapásból nemet mondott az üzemeltetők bérleti ajánlatára. Inkább megvette a Gránit és a Citibank Tornyot, amihez pont az építtetőket – többek között Demján Sándort, illetve a Gresham Palota újjáépítésével ismertté vált Fejér W. Bélát – kellett kitúrnia a helyéről. Nem a Bazilika látványa fogta meg, hanem a nosztalgia kerítette hatalmába: a Gránit Torony egyik nagy tárgyalója pontosan arra az erkélyre nézett a Magyar Nemzeti Bank szemközti épületében, amely mögött Kovács egykori jegybanki szobája bújt meg.
A pályakezdés helyszínét, a „legendás” 105-ös szobát Kovács olyan nagy nevekkel osztotta meg, mint Zdeborszky György (jelenleg a Magyar Fejlesztési Bank elnöke), Felcsuti Péter (a Raiffeisen Bank vezérigazgatója), Hárshegyi Frigyes (az OTP Bank Románia vezérigazgatója), vagy Wolf László (az OTP Bank vezérigazgató-helyettese). A nemzeti bankos csapat elhagyása után Kovács a Citibank Váci utcai modern irodájába költözött, majd rövidesen a Temze partján, a Towerrel szemközt találta magát. A londoni kitérő után Kovács Gábor egy 200 négyzetméteres, József Attila utcai ingatlan megszerzését követően rendezhette be első önálló irodáját. „Az én ízlésem határozza meg nem csupán a saját irodámat, hanem azokat a tereket is, ahol a munkatársaim dolgoznak” – fogalmaz Kovács, aki már a Bankár Holding belvárosi, négyméteres belmagasságú ingatlanának igényes bútoraihoz is maga keresett kiegészítőket. Rendhagyó módon szerzett be végül festményeket: újsághirdetésben olvasott eladó, jó minőségű magyar képekről, amelyeket egy tetőtérben vertek dobra. Az akkor egymillió forintért kiválasztott nyolc képből négy – köztük Csók István, Magyar-Mannheimer Gusztáv, Rubovics Márk egy-egy alkotása – máig gyűjteménye részét képezi. Képzőművészetből nincs diplomája, és szakértőnek sem tartja magát, mégis magabiztosan nyúl az egyes alkotásokhoz – mint mondja, azért, mert mindig vállalta azt, ami tetszett neki. Ráadásul a Kogart zászlóbontását évtizedes tanulási folyamat előzte meg. Ennek során sok mindenbe belekóstolt. Így az ízlésvilágába, amely a kilencvenes évek elején még a XIX. század „szerethető klasszikusaira” korlátozódott, manapság a nagybányai iskola éppúgy belefér, mint a XVIII. századi portrék és csendéletek, vagy a kortárs műalkotások. Utóbbiakhoz Péreli Zsuzsa gobelinművész Aequilibrium című falikárpitja sodorta közelebb. Kovács egyébként csak olyan műalkotást vesz meg, ami megérinti. Esze ágában sincs versenyre kelni a nagy képtárakkal, vagy akár befektetési céllal vásárolni: ami nála a falon van, az nem eladó. Ügyfelei sokszor nem is arra kíváncsiak, mivel foglalkozik, inkább azt nézik, mi lóg a falakon. „Egy nyolc évvel ezelőtti privatizációs ügyletben például a Goldman Sachs befektetési bank képviselői olyannyira megilletődtek a tárlattól, hogy eszük ágában sem volt lejjebb srófolni az igencsak magasan megállapított tanácsadói díjamat” – mosolyog Kovács, aki nem jár aukciókra, mondván: „ami ide akar kerülni, ide is kerül”.
Felcsuti Péter.
A Raiffeisen Bank vezérigazgatója számára a szeparáltság fontosabb az egyéniségre szabott irodánál, bár azért igyekszik személyes tárgyakkal körülvenni magát.
DUNAI SZEPARÉ. Félelmet nem érez ugyan az ember, bár a kisördög mintha az súgná, a Walhalla felé tartunk, amikor a lenyűgöző belmagasságú ügyféltéren átívelő üveg „függőhídon” kaptatunk fölfelé, a Raiffeisen Bank vezérigazgatói irodája irányába. A puritánságában is barátságos dolgozóban nyoma sincs a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjének, amit Felcsuti Péter a legutóbbi nemzeti ünnepen kapott. Pedig az íróasztal melletti falat számos szakmai elismerés díszíti, de ezek címzettje nem a vezérigazgató, hanem az általa vezetett hitelintézet: a Raiffeisen Bank. A leg-ek melletti sarokban – mintegy keretet adva az ablakon túl elterülő pazar dunai panorámának – a bank színeiben sportoló munkatársak fotói kaptak helyet, amelyeket arrébb kortárs magyar képzőművészek alkotásai követnek, nem véletlenül. Az osztrák tulajdonú bank azzal is erősíteni próbálja itteni gyökereit, hogy időről időre szakértőkből és a pénzintézet saját ítészeiből álló zsűrivel válogattat újabb és újabb ígéretes műveket a gyűjteménybe. A vezérigazgató nem tartja fontosnak, hogy az iroda a saját egyéniségét tükrözze. A szeparáltság lényegesebb számára, bár végzős közgazdászként, illetve kezdőként a jegybanknál még szórakoztatónak találta, hogy öt-hat társával kellett megosztania szobáját. „Egészen addig, míg a társasági élet nem ment a munka rovására” – emlékszik vissza a bankvezető, aki nem tagadja: a baráti csevely néha elvonta figyelmét a KGST pénzügyeiről. Ezért örült az osztályvezetői kinevezésével együtt kapott önálló irodájának. „Ha a munkám szabadulni hagyott, nem egyszer osontam át egykori szobatársaimhoz” – enged betekintést lényének „se veled, se nélküled” dilemmával küszködő szegletébe Felcsuti, aki később a jegybank devizagazdálkodási főosztályának helyettes vezetői székét hátrahagyva szegődött a Citibank szolgálatába. Itt ügyvezető igazgatóként ismét nagy csapatban találta magát: kilenc társával kellett egy légtérben dolgoznia, többek között Kovács Gáborral, összeállításunk előző szereplőjével.
Fél évig volt a kollektíva tagja, akkor ugyanis elhívták vezérigazgatónak a kezdetben Unicbank néven indult Raiffeisen Bankhoz, ahol saját irodát kapott. „Megörököltem az elődöm szobáját, egyszerű, jó minőségű bútoraival” – meséli. Majd hozzáteszi: a helyiségben a két kijáratot értékelte a legtöbbre, mivel lehetővé vált, hogy alkalmanként angolosan távozzon. A mostani irodája szintén dupla ajtós, de ami ennél meglepőbb, íróasztalának hosszanti tengelye a Dunára merőleges. Azt, hogy miért ül úgy, hogy csak a szeme sarkából gyönyörködhessen a panorámában, maga sem tudja. Mindenesetre nem változtatott az eredeti elrendezésen. Ahogyan korábban sem, most sem merült fel benne, hogy saját ízlését jelenítse meg az irodájában. Mint mondja, ez az új székház kigondolásakor sem szerepelt a szempontok között. Sokkal inkább arra buzdították a tervezőket, hogy modern, minőségi anyagból készülő, de semmiképpen sem hivalkodó épületet vessenek papírra. „A mellérendeltség, az egymás mellettiség érzését akartuk az ügyfeleinkben kelteni” – fogalmaz Felcsuti. Hasonló elvet követve száműzték az alá-fölérendeltségen alapuló modellt a munkahelyek kialakításakor: a tárgyalóasztalok kör alakúak, az irodák pedig a vezérigazgatói rezidencia sémáját követik. Felkészületlen betörő nem is igazán tudná eldönteni, vajon a vezérigazgató vagy egy másik vezető irodájába mászott-e be. Hacsak fel nem ismeri a Felcsuti íróasztala mellett lévő lovasszobrot, amelyet a bankár ötvenedik születésnapjára kapott a munkatársaitól, miután egy alkalommal viccesen megjegyezte: ha visszavonul jelenlegi pozíciójából, szeretné, ha lovas emlékművet állítanának neki a bejárat elé. Az ünnepelt nem vette célzásnak az ajándékot, amelyet megőrzött, ellentétben a többi tárggyal, amelyekkel összehozta a sors.
„Csakis személyes tárgyak vesznek körül, és azok is kizárólag praktikus megfontolásból” – közli Felcsuti, teniszütőjét és pulóverét hozva példának. Azután mégis kiderül, hogy az irodában helyet kapott egy japán tárgyalódelegációtól származó míves óra is, amely még a jegybanki időkből a kísérője. A bankárban a beszélgetés e pontján hirtelen felsejlik a gyanú: lehet, hogy az apró műtárgy része az MNB leltári jegyzékének?
Elek Márton,
Gepetto Studió
A belsőépítész vélemény:
Kovács Gábor irodájáról: „Üzleti tanácsadóval van dolgunk. Az iroda egy nagy cégnél azonban bárkié lehet. Az üveg tolóajtót elnézve a dolgozó egy átlagos folyosóról nyílik, így nincs az az érzés, hogy a főnök szobájába lépek, inkább azt mondanám, valahol a számlázási osztály környékén járok. Bár a panoráma pazar, a szőnyegpadló és a világítás felerősíti az irodaház hangulatot. A szobában alkalmazott megvilágítás maximum a takarításnál hasznos, mert ez a fajta fény legalább mindent egyenletesen borít. Az asztal, amelyen nyoma sincs számítógép-használatnak, finom megmunkálású, egyszerű vonalvezetésű, jó választás. A rajta lévő tolltartó és az ablakban álló óra azonban irodabútor-környezetben idegennek hat. Bár a modern amerikai stílusú irodában kivehető a főnök klasszikus értékekhez való vonzódása, ennek kifejezése akkor sikerült volna igazán, ha a bútorok stílusát a műtárgyakhoz igazítja, vagy egyáltalán nem enged műtárgyakat a szobába.”
Felcsuti Péter irodájáról: „Tipikus bankárenteriőr. A fekvés, a panoráma, a tágas belső, a sok fabetét legalábbis ezt reprezentálja. Az izgalmas térben kalandos a felülvilágítás, szép az ablakmélyedéseket ölelő faburkolat. Külön öröm, hogy az oldalt álló tárgyalóasztal és a székek rímelnek a burkolat anyagára. A hatást némileg tompítja, hogy a székek mellőzik az extravaganciát. Pedig a főnöki asztal esetében jó irány a formai határok diszkrét feszegetése. A vezérigazgatói íróasztal esetén üdvözlendő, hogy a számítógép hátulról takarófelületet kapott, így az összképet nem bolygatja kábeldzsungel. Bár az iroda elbírt volna több személyességet, összhatásában jó. Ám még jobb lehetne, ha az üres felületen függő órát, amely már csak arányai miatt sem illik oda, leszednék a falról, illetve, ha a szőnyegpadló lefektetését – amely erősen irodaházassá varázsolja az enteriőrt – jobban átgondolták volna.”
Kovács Árpád. Az Állami Számvevõszék elnöke az intézmény elsõ világháború elõtti fénykorának hangulatát árasztaja irodájával, amelyben hajózási szenvedélyének kellékei is hangsúlyos szerephez jutnak.
PATINÁS FEDÉLZET.
Jóllehet az Állami Számvevőszék (ÁSZ) épülete épp a Vigadó téri Mahart-székházra néz, ez vélhetőleg minimálisan befolyásolta az ÁSZ elnökének hajózás, vitorlázás iránti szenvedélyét. Kovács Árpád irodájába lépve egy fregattkapitány is elismerően csettintene: navigációs eszközök, mívesen kivitelezett hajómodellek és ereklyék sorakoznak a hatalmas íróasztalon és a tárolókban, vagy lógnak a falakon. „Az a vasmacska például a Pénzügyminisztérium révfülöpi kikötőjének iszapjában bujkált, mielőtt kihalászták” – meséli a házigazda, aki szépérzékét képzőművész szüleinek köszönheti. Hálával gondol rajztanárnő nagymamájára is, aki az országban elsőként tett szert nőként erre a végzettségre: háborúellenes rézkarcai most az unoka irodájának falát díszítik. Mellettük Barabás Miklós és Balló Ede képei is felfedezhetők, ám ezek egytől egyig múzeumi tárgyak. „Annak fejében vannak itt, hogy az ÁSZ finanszírozta felújításukat” – tudjuk meg a szoba lakójától, aki a kiállítás egyik fontos darabjaként mutatja be a Hagelmayer Istvánt, az ÁSZ korábbi elnökét ábrázoló arcképet, amelyet Gyémánt László festőművész jegyez.„Minden tárgynak megvan a maga története” – folytatja a tárlatvezetést az elnök, majd az – egyebek mellett a páncélszekrényt rejtő – intarziás ajtókhoz lép, amelyek a legenda szerint a szegedi Csillag-börtön lakóinak kézügyességét dicsérik. A sajátos iparos választás oka, hogy az eklektikus stílusjegyeket hordozó épület egyes számú irodája a második világháború után a legfőbb ügyész főhadiszállása volt. Utóbbi azért költözhetett be az ingatlanba, mert azt megkímélte a pesti Duna-partot amúgy a földdel egyenlővé tevő német hadsereg – itt működött ugyanis a tisztjei által igencsak kedvelt Ambassador étterem.
A nemrég felújított épület elnöki „rezidenciájának” lakója büszke arra, hogy csak a függönyt és a padlóburkolatot cserélték le, a bútorok és a berendezés az elődök örökségéből valók, bár időről időre azért felújításra szorulnak. A kerek tárgyalóasztal például állítólag izgalmas délutáni és esti kártyacsaták terepe volt a legsötétebb években, miután a legfőbb ügyész és gárdája délelőttönként halálos ítéletekről hozott körülötte döntéseket. Az előtérben álló neogótikus szekrényért pedig a Népi Ellenőrzést illeti köszönet, főként azért, mert az intézmény itteni regnálása alatt csak uzsonnatárolásra használták a bútort, így azt később meg lehetett menteni a pusztulástól.
A főszámvevő szavai szerint egyértelműen „lakberendező” kollégáit dicséri, hogy fantáziájuknak a korlátozottan rendelkezésre álló források sem szabnak határt. Így lehetett például az öreg kontinens egyik legfejlettebb elektronikus tárgyalóját kialakítani XIX. századi külsőbe rejtve – mutat körül a ház egyik büszkeségében Kovács Árpád, újabb bizonyítékaként annak, hogy az ultramodern technika beépítése mit sem csorbít a terem valóban bámulatos esztétikáján. A hangtalanul, de hathatósan működő klimatizálás beültetett eszközeit például finoman faragott farács védi és rejti el az illetéktelen tekintetek elől. Az asztalokba bújtatott, egyetlen mozdulattal kifordítható laptopok, majd a plafonról szelíd ívben, zajtalanul lehajló kivetítő láttán nem az olcsóság az első szó, ami felötlik az emberben. Ám az ÁSZ elnöke siet biztosítani az adófizetőket: sem a technikára, sem a felújításra nem költöttek rettenetes pénzeket, az elnöki irodába például odaillő szőnyegpadlót választottak a jóval drágább parketta helyett.
„Csak kelléke vagyok a szobának, amely reményeim szerint a folytonosságot reprezentálja azzal, hogy a számvevőszék első világháború előtti fénykorának hangulatát igyekszik árasztani” – mondja saját irodájába visszatérőben az ÁSZ első embere, aki bevallja: azért ült be könnyű szívvel az Apáczai Csere János utcai épület legtágasabb irodájába, mert már korábbról ismerte az enteriőrt. Akkor, amikor még nem ő ült a főnöki székben.
Kovács egy ideig az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. igazgatóságát is vezényelte, ahol szintén adottságként kezelte irodáját, hozzá sem nyúlt a berendezéshez. Ragaszkodik viszont komoly nemzetközi ajándékgyűjteményéhez, amelynek túlnyomó része komolyabb erőfeszítés nélkül hozható kapcsolatba a hajózással. S hogy ezek közül melyik számára a legbecsesebb? Egy „kétgőzgépes” hajó gépvezérlő karjára mutat, amely – bár ez szentségtörésnek számít ezen falak között – akár politikai asszociációkat is kelthet: a sajátos szerkezet ugyanis lehetővé teszi, hogy mindkét gőzgép teljes erővel dübörögjön, ám ha ellentétes a forgásirányuk, a hajó legfeljebb a víz sodrásában bízhat…
Rényi Gábor. A Sunbooks igazgatója korhû módon igyekezett felújíttatni Andrássy úti, XIX. századi építésû irodáját, amelyhez idõnként maga válogat az ócskapiacról kiegészítõket.
MEGTALÁLT JAVAK.
Újlipótváros szerelmeseként számos ingatlant vásárolt a XIII. kerületben az internetes könyvdisztribúcióval foglalkozó Sunbooks igazgatója, aki Szent István körúti irodáját egy véletlennek köszönheti. A Novotrade Rt. alapítójaként ismertté vált Rényi Gábor még a nyolcvanas évek végén vette meg a helyiségcsoport bérleti jogát az éppen felszámolás alatt lévő Gelkától. Az adásvétel pillanatában azonban nem sejtette, hogy igazi kincset talált, jóllehet a 400 négyzetméteres nagypolgári lakás múltja alapján ez várható volt. „Levéltári adatok szerint az ingatlan hosszú évtizedekig a mindenkori főpolgármester szolgálati lakásaként funkcionált, de ezt a szerepét nem töltötte be, a városvezetők közül ugyanis soha senki nem lakott itt” – meséli Rényi, aki sok időt töltött a ház történetének feltérképezésével. A rezidencián inkább rendezvényeket, bálokat szerveztek, majd a második világháború alatt a nyilas párt székelt itt. Később a szociáldemokraták párthelyiségét rendezték be a falak között, ahol a háborút követően rövid ideig az elhagyott javak kormánybiztosságának irodája működött. A Gelka munkaügyi osztályának kiköltözése után mind az álmennyezet, mind a műbőrrel gazdagon borított ajtók mögötti lakás nagy meglepetésekkel szolgált. Kiderült, Rényi irodájának plafonját Lotz Károly freskója díszíti, az egyik bejárati ajtó fölött pedig Magyar-Mannheimer Gusztáv csendéletére bukkantak. „Aztán egyik ámulatból a másikba estünk” – folytatja Rényi, ahogy sorra tűntek elő a XIX. századi, fából faragott mennyezetek, a cseh mozaik padló vagy a fehérre mázolt keretes nyílászárókból hirtelen átváltozó fakazettás ajtók.A felújítás kellő alapossággal folyt: Rényiék levéltári kutatásokat is végezve, mindent korhű módon, az eredeti állapotnak megfelelően próbáltak helyreállítani. „Többnyire sikerrel” – mondja az igazgató, aki elégedett irodája mai képével, amely tárgyalópartnerei körében is meglehetősen népszerű. A bútorok egy része ócskapiacokról származik, ahol Rényi maga válogat, majd a kiszemelt darabokat felújíttatja, de akad olyan komód és vitrin, amelyeket egyik adósa ajánlott fel, mintegy törlesztésképpen, de a lakásnak otthont adó épület egyik idős, kiköltöző házaspárjától is vásárolt néhány csodaszép, korai art deco bútort.
A Sunbooks igazgatója elismeri: az irodájában és otthonában egyaránt akadnak „mozgásviharos periódusai”, amikor átrendezi a lakást, de a szép, régi daraboktól nem tud megszabadulni. Gyerekkorát hamisítatlan múlt századi hangulatot, a polgári lét nyugalmát árasztó lakásban töltötte; sosem tudja kitörölni az emlékezetéből édesapja kézi faragású íróasztalát, illetve a szecessziós ebédlőgarnitúrát, amelyektől a hatvanas évek modernizációs törekvései miatt szabadult meg a család – Rényi legnagyobb bánatára „Azért ragaszkodom az ódon dolgokhoz, mert azok egyre régebbiek lesznek, miközben egy új bútor soha nem lesz újabb” – avat be csavarosan megfogalmazott ars estheticájába. Mivel Rényi Gábortól saját bevallása szerint egyformán távol áll a műalkotásokkal való spekuláció és a kereskedelem, nem feltétlenül követeli meg önmagától, hogy neves festők híres képei ékesítsék irodája vagy lakása falait. Akad ugyan – a festészete mellett műgyűjtő szenvedélyéről is elhíresült – Hatvany Ferenctől is képe, amellyel egy barátja ajándékozta meg, de egyáltalán nem érzi kínosnak, hogy egy Lotz Károly-utánzat is megtalálható az irodájában. A kisméretű kép „felnagyításában” egyébiránt nem egy hamisító, hanem a Lotz Stúdió Restaurátor és Díszítőművész Kft. volt a ludas. „Képnek nem valami jó, de dekorációnak kiváló” – mondja Rényi, akinek asztaláról nem hiányzik a számítógép, amely sikeresen megtöri az art deco bútordarab és a hozzá passzított, hasonló stílusjegyeket viselő karszék közti harmóniát.
Az internetes könyvdisztribúcióhoz nélkülözhetetlen technikát Rényiék máshol is kénytelenek voltak beengedni az ódon falak közé. Ezt azonban szinte láthatatlanul tették. A manapság az iroda kötelező kellékévé avanzsált szerverszobát például egy harmonikaajtós álvitrinbe rejtették, amely jól álcázza az áramköröket. Az irodájában az esztétikai és praktikus szempontokat sikeresen elegyítő Rényi boldog a Teréz körúton: miután saját képére és hasonlatosságára formálta, már teljesen otthonának érzi az irodáját. Igaz, 10-12 órákat le is húz benne naponta.
Elek Márton,
Gepetto Studió
A belsőépítész véleménye:
Kovács Árpád irodájáról: „Nem pucér nőkről beszélgetünk majd – gondolnám magamban, ha leültetnének, hogy várjam meg a szoba gazdáját, amíg megérkezik. A felismerésben a zászlók is segítenek, amelyek nem zavarják az enteriőrt, hiszen lakberendezési értéket nem képviselnek, viszont megüzenik: államférfival van dolgunk. Bár nem rajongok ezért a stílusért, egyben van az enteriőr. Jó pont, hogy az irodában egy baráti beszélgetések lebonyolítására kialakított sarok is megjelenik, illetve, hogy a szoba nem áraszt steril hangulatot. A személyes tárgyak sokasága, a képek életet csempésznek a dolgozóba, a színek és az anyagok összhangban vannak. A lámpák fénye tovább fokozza a melegséget, annak ellenére is, hogy a világítás lehetne modernebb. A kritika nem a lámpatesteknek szól, hanem a fényhatásoknak, amelyek ugyanolyan térformáló erők, burkoló eszközök, mint maguk a berendezési tárgyak.”
Rényi Gábor irodájáról: „Az enteriőr alapján politikus vagy egy irdatlan részvénytársaság vezetője lehet az iroda tulajdonosa. De az az érzésem, mintha nem is dolgozószobába lépnék, hanem múzeumba, vagy még inkább egy gyűjteménybe, a tárgyak ugyanis nincsenek következetesen összeválogatva. Bár önmagukban mindegyik szép, mégsem áll össze a kép, vagyis pont annyira, hogy megállapítsam: az összhatás az apró mintás szőnyeg, a csíkos kanapéhuzat és a freskó egymás mellé rendelése következtében tarka, vibráló. A freskó lenyűgöző, ám olyannyira dominálja a szobát, hogy mellette fele ennyi bútor is elég lett volna. Egy biztos, annyi az irodában a látványosság, hogy aki belép ide, annak a szalagfüggönyös irodabelsőktől merőben eltérő, extra vizuális élményben lesz része.
