A zenekar elsőbbségét a mai napig vitatják, de a „konkurensek”, a Led Zeppelin, a Deep Purple és a Uriah Heep inkább a hard-rockhoz sorolható formációk voltak, és egyik zenekarnak sem volt olyan kidolgozott ellenvilága, mint a Black Sabbathnak. Ráadásul a csapat kulcsfigurája, Tony Iommi számos egyéb irányzat keresztapja is. Nélküle nem született volna meg a dark-rock, a stoner és a doom metál sem. A Paranoid című alapszámukat a hetvenes években népdalként énekelték az építőtáborokban („Kisfaludi falu végén folyik el a kanális”).
A Black Sabbath azonban sosem került a méltó helyére, a Led Zeppelint például sokkal magasabbra rakják a rock and roll képzeletbeli kánonképzőjében. Hiába, az okkultizmus még a bűnös popkultúrának is sok. A Black Sabbath rajongói között akadnak, akik egy titkos szektát hoztak létre, és arra esküsznek, hogy nem az Ozzy Osbourne-nal készült lemezek jelentik a zenekar pályafutásának csúcsteljesítményeit, hanem a Ronnie James Dióval rögzített Heaven And Hell és a Mob Rules című albumok. A fiatalabbak még hozzábiggyesztik a szintén Dióval készült 1992-es Dehumanizer című, ugyancsak briliáns lemezt.
És valóban: a Dio-korszak lemezei mintha más, mélyebb regisztereket szólaltatnának meg, mint az Ozzys próféciák – és ez különösen igaz a metál műfaj egyik csúcsteljesítményére, a Mub Rules-ra. A Dio Years ügyes szelekció, igaz, nehéz hibázni, ha csak három lemezről kell kapirgálni. Például két szám kivételével itt a teljes Heaven And Hell lemez.
Persze mondanunk sem kell, hogy az album megjelenése promóciós fogás, a Black Sabbath az idén Dióval turnézik, és hogy a 2008-as, nyilván rekordbevételeket hozó Ozzy Osbourne-nal leszervezett show-k ne befolyásolják a rajongókat, a csapat Heaven And Hell néven fog turnézni. Ez több mint ciki. Persze, a Szodoma és Gomora között félúton alapított zenekar annyi bűnt követett már el, hogy az önmegtagadás és pénzsóvárság már meg sem kottyan.
Black Sabbath: The Dio Years › Warner › 79 perc, 16 szám › Poptőzsdei árfolyam: ****
