Előtte, ezért voltam ott, kicsit beszéltem, megnyitván a Kamermayer téri napokat, s ennek kapcsán odaképzeltem a névadót magát, könnyen ment, egy fiatalos öregúr pár héttel halálának száztizedik évfordulója előtt.
Elképzeltem, ahogy megjelenik a Gerlóczy Kávéház teraszán sétabottal, császárkabátban. Hárfányi szürke szárnyait reumatikusan húzza maga után, a pincérek rögtön odaugranak, valamirevaló kávéházban szárnypamlag vagy egy garnitúra angyalrúd biztos akad. Leül tehát az egyesített Budapest első polgármestere, nincs elfogódva, bár a hegyes bajsza azért meg-megrándul, érthető, mégis, eltelt száztíz év, ki tudja, hová fejlődött ezalatt a közjó – tényleg, ki tudja? -, de körbenézve látja, hogy közrend és köznyugalom van, különös, de tulajdonképpen szép emberek zsizsegnek körös-körül, láthatóan ez ugyanaz a város, gondolja, s a részéről, ebben a kontextusban ez roppant nagy dicséret.
Ahogy forgatja a fejét, látja a nevét az utczatáblákon, de erre nem pazarol sok szót, természetesnek tartja, s ebben igaza is van. Kicsit szimatolván, a halászléről érdeklődő zsurnálistáknak – ismerik-e a Mikszáth Kálmánt, kérdi tőlük, mire azok nem túl határozatlanul bólintanak – még elmondja, hogy ő azt életében eléggé szerette, 1896-ban ette az utolsót, dunait, naná, hisz’ a Csepel szigetén, derék halászok között, s a társaságban az említett Mikszáth is ott volt, nem tudja, íróként is fönnmaradt-e a neve, akkor igen divatban volt, de ezek szerint fönnmaradt. Azután elhallgat, issza a jeges kávéját, el is felejtkezik róla mindenki, legföljebb akkor kelt némi feltűnést, mikor, kimentvén magát a további szórakozásból, egyenes tartással, öregesen fölrepül, azt leadja este egy-két tévécsatorna, megírja egy-két bulvárújság Hogy repül a polgármester? cím alatt.
Amit én mondani akartam a Kamermayer téren, azt ott nem kellett mondani. Nem kellett mondani, hogy szeressék azt a teret, hisz’ aki ott volt, nyilván szerette, másrészt egy ilyen helyet aligha lehet nem szeretni, hétköznap se lehet nem, ilyenkor meg, autók nélkül, a legfőbb téralkotókkal, emberekkel benépesítve különösképpen kiadta majdani formáját.
Ez a fajta tér az, melyet a városlakó, legyen tudatos vagy öntudatlan, szóval bárki városlakó szeret, egy ilyen tér kedvéért akár még a parkolási szokásain is változtat, pár utca nem számít, persze valahol azért parkolni kell. Ez a fajta tér nem születik, hanem lesz, egyszer csak előbukkan három utca szeszélyéből, melyek összefutásánál kiöblösödik, fái nőnek, saját lakói támadnak, szobra lesz, kávéháza, sajtosa, szalámisa, s ha piackája, finom franciás piaca, meg szökőkútja is lesz, hát az nagyon jó lesz, szinte hihetetlen lesz. Ha az fog történni, aminek egy ilyen térrel egy valamirevaló városban történni kell.
Nagyon úgy tűnt, hogy ez a hétvége tényleg csak a kezdet volt. A lakható Budapest ezekből a kezdeményekből áll össze megint, a lakóiból, sőt, az élőiből. Mert lakni és élni valahol: nem teljesen ugyanaz. Lakni, magamra csukni az ajtót, befelé fordulni bárhol lehet, de élni az bonyolultabb. Nem könnyű megmondani, hogy mi kell hozzá, de ilyen kiskörnyékek, kistájak, zugok bizonyosan kellenek. Van erre egy nagyon jó német, pontosabban berlini kifejezés, a Kiez (der), nos, a Kamermayer Kiez ilyen hely, s nincs kétségem felőle, hogy még ilyenebb lesz.
Még azt is mondtam, hogy az a tér olyan, mintha Berlinben lenne, de ez csak annyiban pontos, amennyiben Berlint az élhetőség szinonimájaként használom. Berlin az Berlin, Budapest az Budapest, az jobb város, ez viszont összehasonlíthatatlanul szebb, hát tessék ezt a várost jobbá is alakítani, mondtam, s igen optimista voltam, a téren látszott, hogy mennyi kedv, ötlet, szeretet van hozzá, s mennyi türelem. Amivel nem akarván visszaélni, e ponton be is fejeztem.