A biennálé központi helyszínén, a Giardiniben akár egy napot is eltölthetünk a nemzeti pavilonok közt, ahol erőteljes keleti szelek fújnak. Az orosz pavilon multimédiális (s egyben médiakritikus) művei tudatmódosítóként hatnak, és rögtön a véráramba kerülnek: Alexander Ponomarev monitorokból álló zuhanyzójában megfürödhetünk a tömegmédia szennyében, az AES+F csoport pedig az Utolsó lázadás című háromcsatornás videóművével kápráztatja el a nézőt. A pusztulás érzete rafináltan és groteszk módon jelenik meg a német Isa Genzken diszharmonikus és szétesett installációjában, amely egy tükörrendszerbe torkollik.
Amennyiben a biennálét kísérő díjak közt lenne a leginvenciózusabb munkának járó elismerés, akkor azt mindenképp a koreai Hjung Ku Li érdemelné, aki aprólékos műgonddal „rekonstruálja” híres állat-rajzfilmfigurák (például Tom és Jerry) csontvázait, és különböző tárlókban, kvázi archeológiai kutatást imitálva helyezi el őket, többek között Bunny nyuszi emberméretű koponyáját.
Más országok kurátorai inkább biztosra mentek, így a britek zaklatott életű szupersztárja, Tracey Emin – úgy tűnik, az elismertséggel járó biztonság dacára és tucatnyi asszisztenssel maga mellett is – hitelesen exponálja tragikus szexuális karrierjét, ezúttal megannyi apró, intim monotípia formájában. A Giardini központi pavilonja szinte visszhangzott a jól ismert nagy nevektől (Gerhard Richter, Sigmar Polke, Martin Kippenberger) és a francia államot sem feszélyezte, hogy a nagy múlttal rendelkező Sophie Calle-t szerepeltesse. Ezt az attitűdöt ellenpontozza a magyar pavilon koncepciója: a hazánkban alig ismert Andreas Fogarasi szerény vizuális együtthatókkal rendelkező videói nem törekedtek rá, hogy mindenáron becsalogassák a megfáradt látogatókat a kiállítótérbe. (A magyar pavilon ennek ellenére most először a legjobb nemzeti pavilonnak járó Arany Oroszlán díjat vehette át – a szerk.)
A rendezvény másik központi területe, az Arsenale hosszú L alakú ipari csarnoka. A termeken át rendre visszaköszönnek a háborúk pusztításának képei, és a harmadik világ iránt érzett aggodalom, ami azonban gyakran nem jut túl a jóléti társadalom kötelező lelkiismeret-furdalásán. Ebben a kontextusban különösen érdekes az afrikai pavilon, amelynek művészei pont a távoli kultúrákat sztereotip módon megközelítő európai/nyugati szemléletre reflektálnak. Ha van az idei biennálénak üzenete, akkor az feltétlenül az, hogy az európai művészet hegemóniájának egyszer és mindenkorra vége.
GYŐRFFY LÁSZLÓ, VELENCE
52. Velencei Biennálé › Nyitva: november 21-ig
Hjung Ku Li alkotása: mus animatus. Tom, a macska csontváza.
